2021. október 18., hétfő

Életre kelt kavicsok

Középiskolás voltam, amikor a rajztanárnőtől azt a feladatot kaptuk, hogy kavicsokból készítsünk képet. Én egy tacskót raktam ki, amely olyannyira elnyerte a tanárnő tetszését, hogy eldicsekedett vele a tanáriban, és azt szerette volna, ha odaajándékozom neki. Nem akartam. Elfogadta a döntésemet, hisz ő maga is alkotó ember volt, szobrász, megértette. Beírta az ötöst a naplóba, és visszaadta. Azóta is őrzöm.

Kavicsot gyűjteni hétköznapi dolog, legyen az tengerparton, folyóparton vagy csak úgy, útközben. Mindenki vitt már haza kavicsot a zsebében, amelyen valami miatt megakadt a szeme, és nem tudta otthagyni az út porában. A nyaralásról legtöbbször egy vödörnyi vagy zacskónyi kagylóval és kaviccsal térünk haza, még akkor is, ha már rég kinőttünk a gyerekkorból. A zsákmányt aztán beleöntjük egy befőttes üvegbe, és feltesszük a könyvespolcra, néhányat az íróasztalunkra vagy az éjjeliszekrényünkre helyezünk, és ha időnként oda téved a tekintetünk, elmosolyodunk.

Ezt a gyűjtési szenvedélyt talán csak azok tudják megérteni, akiknek valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag különös vonzalmuk van a kövekhez, mint ahogyan nekem is.

A kavicsoknak lelke és története van, üzenetet hordoznak. Formájukkal, színükkel, textúrájukkal mesélnek. Ha bármelyiket a kezembe veszem, látom, hogy küzdelmes utat tett meg: a folyó sodrása hol ide, hol oda vetette, érdes felületét simává csiszolta. Van, amelyiknek egyenetlen, összekaristolt a felszíne, olyan, mintha egy törött kagyló vagy éles szikla belehasított volna a hosszú út során. Akad csíkos is, sőt pöttyös is, a minták olyan tökéletesek, mintha ecsettel lennének ráfestve. És a színek! A szürke nem ötven, hanem millió árnyalatában, okkersárga, vattafehér, piros tónusú, aztán csokibarna, smaragdzöld, amely akár egy valódi drágakő, és kék, tengerkék...

„Mostan színes kavicsokról álmodom” – mondhatnám Kosztolányi után szabadon. És valóban. Amióta két évvel ezelőtt a látóterembe kerültek a magyarországi Harmath Bea kavicsképei, nem tudom őket kiverni a fejemből. Az egyik különösen mély benyomást keltett bennem, és úgy terveztem, megrendelem tőle, és egy tavaszi vagy nyári napon elmegyünk érte.

De mint tudjuk, a tavalyi év nem úgy alakult, ahogyan mi azt elképzeltük, közbeszólt a járvány, viszont a kép nem hagyott nyugodni. Sokszor eszembe jutott, és már azt is megterveztem, hova kerül... Aztán az idén nyáron a férjem régi, használt téglákból kerti járdát alakított ki, amely alá sóderre volt szüksége. A házhoz szállított köbméternyi sódert a kocsibeállóra öntötték. Nem is foglalkoztam vele, amíg belém nem hasított a felismerés, hogy te jó ég, itt van az orrom előtt ez a rengeteg kincset érő kavics, én magam is meg tudnám csinálni azt a hőn vágyott képet!

A tacskó, amely elnyerte a rajztanárnő tetszését (Horváth Zsuzsanna)

Először csak óvatosan keresgéltem. A bal markomba gyűjtögettem a szabálytalanul szabályos kisebb-nagyobb kavicsokat, majd amikor már nem tudtam őket tartani, leraktam a kerti asztalra. A kupac egyre nőtt, majd hirtelen ötlettől vezérelve megtöltöttem vízzel egy lánykorában majonézes vödröcskét, és a sóderhalom mellett guggolva, majd később sámlin ülve válogattam a köveket, és azokról, amelyek megszólítottak, lemostam a homokot. A vízzel érintkezve előtüremkedett valódi szépségük. Jóleső érzés volt tenyeremben tartani, ujjaimmal végigsimítani hűvös felületüket, szinte elvarázsolódtam általuk... Végtelen nyugalom, különleges érzés kerített hatalmába, teljesen kizártam a külvilágot, számomra megállt az idő.

Ekkor már a szomszédok is kíváncsian méregettek, átjöttek, nem tudták elképzelni, mit keresgélek ilyen békésen, miközben a férjem talicskázza a rakományt. (Lehet azt gondolták, kézzel válogattatja ki velem a nem oda illő kavicsokat!) Mindenkinek elmondtam, miről van szó, érdeklődéssel hallgatták, olyannyira, hogy másnap egy zacskónyi gyönyörű kavicsot hozott át nekem a szomszédasszony, köztük egy szívformájúval, amelyet a kislánya talált. Ő is kedvet kapott a kavicskép-készítéshez!

Napokig keresgéltem, és szó szerint igazi szívfájdalmat éreztem minden alkalommal, amikor a férjem megjelent a talicskával, és lapátolni kezdte a sódert. A végén átszitálta nekem a maradékot, és zsákba rakta a kavicsokat, hogy majd alkalomadtán könnyebben tudjak keresgélni.

Az eddig kiválogatott, lavórnyi kavicsot samponos vízben megmostam, mindegyiket külön-külön, alaposan szemügyre vettem, és immár ott tartok, hogy a lelki szemeimmel látni vélem, hova kerül majd egyikük-másikuk a képen: cipő, fej, virágszirom, szoknya, angyalszárny vagy netalán bicikliülés lesz belőle. Azt hiszem, végérvényesen beleszerettem a kavicskép készítésének folyamatába és technikájába.

Most már értem, miért van világszerte ilyen sok kavicskép-művész! Mert függőséget okoz! Az interneten rengeteg ötletet találhatunk, amelyekből ihletet tudunk meríteni, hogy mihez kezdjünk a szebbnél-szebb kavicsokkal. Egyesek lefestik a kövecskéket, de a legszebbek mégis azok az alkotások, amelyekbe a maguk természetességével, színezés nélkül épülnek be a kavicsok.

Szégyen ide, szegyen oda, nem tudok kézimunkázni. Engem valójában sohasem vonzott a gobeleinek, hímzések, horgolások világa. Egyedül varrni szeretek. Kiszabni a darabokat, majd a fércelés mentén összevarrni. A rajzoláshoz, festéshez nincs meg a szükséges kézügyességem. De a kavicsképekhez a ragasztón és a háttérként szolgáló deszkán vagy kartonon kívül csak fantázia kell. Szerencsére képzelőerővel bőven megáldott a sors, ezzel pedig a kövek köré történetet tudok álmodni.