2021. december 5., vasárnap

Giccs

A tapéta giccs. Vasárnap délben, a rádióból áradó és gőzölgő leves fölött reszketve megpihenő hegedűszó giccs. A naplementében bőgő szarvasbika giccs. Akkor is, ha Wiehler gobelin? A nagyanyám ezen a ponton fölhorkadt. Én kérdeztem, hogy akkor is, ha Wiehler gobelin? Mert azt megértettem, hogy a tapéta giccs, a virágos különösen. A jó ebédhez pedig ne szóljon a nóta, mert a magyar nóta is giccs. A naplemente is giccs, kivéve, ha igazi. Akkor nem giccs, hanem a természet.
Meglehetősen szigorú voltam művészeti kérdésekben. Mentségemül szolgáljon, hogy tizenkét éves voltam és mindent meg akartam tanulni, jegyezni, érteni, amit az iskolában tanítottak nekünk. Különösen az osztályfőnökünk, aki egyébként képzőművészet szakos tanár volt. Meg művész is. Ő tanította meg, mi a giccs.
A szüleim megadással tűrték, hogy a szobámat át kell festeni. Az sem zavarta őket, hogy dühödt mozdulattal elhallgattattam a rádiót, mert senkinek sem hiányzott a magyar nóta. Nem azt hallgatták ugyanis, hanem a Szabadkai Rádiót. Magyar nótástul is.
A nagyanyám viszont a Kossuth rádiót hallgatta, nem érdekelték az itthoni hírek, többet jelentett neki a vízállásjelentés. Csak mostanság értettem meg, hogy a vízállásjelentés nagypolitikát is jelenthet egy egyszerű vidéki konyhában. Ültem a rádió mellett és soroltam: a tapéta giccs, a magyar nóta giccs, a naplementében bőgő szarvasbika giccs. Itt megálltam. Akkor is, ha Wiehler? A nagyanyám csak horkantott egyet megvetőn. Az nem Wiehler, mondta. De giccs?
A gobelin giccs. A karácsonyfa giccs. Az újévi fenyő, ami a tornateremben áll, nem giccs? A kerti törpe giccs.
Egyik reggel a fenyőfa alatt egy öreg, fehér szakállú, kerek szemüveges, sárga inges, zöld nadrágos, piros sapkás törpe üldögélt, szakmáját tekintve suszter. A nagyanyám éppen rálátott a konyhaablakból. Gyűlöltem, ahogy megpillantottam. Éreztem, hogy elviselhetetlen a jelenléte. Ráadásul anyám szerint aranyos. És nem érti, mi bajom van vele. Azt hitte, már régen elmúlt ez a mániám a giccsel. Igaz, hogy minden fal fehér, rádióm nincs, és a naplementének mindig hátat fordítok, de mégis azt hitte, már nem vagyok ennyire szigorú. Hiszen már elmúltam harminc. Lehetne bennem némi megengedés.
Amikor a ház bővítése céljából kiástuk az alapot, egy óvatlan pillanatban bedobtam a kerti törpét. Elintéztelek, gondoltam magamban. Nem kell többet harcolnom veled! Ég az arcom a szégyentől, hogy valaki meglátja az udvarunkban. És hiába dugom el, a nagyanyám, akár egy vadászkutya, kiszimatolja, és visszaviszi a helyére. Dúl köztünk ez a néma háború. Én szégyellem, ő pedig kajánul szórakozik rajtam. Nem érti, hogy giccs. Ami ugyanaz, mint bűnt követni el. A giccs az önmagában bűn.
Már az új nappali szobában ültem, amikor az ablakon kitekintve megláttam a kerti törpét. A kutyaház mellett ült. Egyenesen a kapura nézett. Vagyis aki a kapuban állt, az egyenesen a törpére nézett. Elöntött a forróság. Ezt a szégyent! Kirohantam, megtorpantam. De hogy került elő az alapból? Láttam, ahogyan piros sapkája elmerül a sóder alatt.
Nemcsak győzött a halottaiból feltámadott kerti törpe, hanem a ház kedvence lett. Akármilyen munka folyt a ház körül, a mesterek mind óvatosan kerülgették, megtörölgették, ideültették, odaültették. Eldugtam. Végre évekig nem láttam. Aztán egy nap, amikor beléptem a kapun, ott ült a puszpángfű tövében és kedvesen mosolygott felém. Csupa megengedés volt. Hirtelen azt éreztem, elveszett belőlem a meggyőződés. Hajóvonták találkozása tilos a naplementében. Megremeg a lélek. Bekapcsolja a rádiót.