2021. december 5., vasárnap

Vitában az idővel

Lehetetlen összehaverkodni az idővel: megbízhatatlan és kibogozhatatlan, amellett, hogy nem is kézzelfogható. Hol gyerek az idő: „maradt még bőven belőle napnyugtáig a munkára”, hol öreg és szálló, deret hozó, mint a nótában és a valóságban. Ez utóbbi nehezebben elviselhető. A gyerek karácsony vagy születésnap táján napokat ugrana előre a lustán sétáló időben, nem gondolva a pazarlásra (de jól jönne ez később!), hogy máris itt legyen az ünnep; az idős meg fékezné, merthogy úgy érzi, szinte este estét követ, átfutva a nappalokon. Elhiszem Babitsnak, különösképp így, hogy magam is látom: Este van már, sietnek az esték / álnokul mint a tolvaj öregség / mely lábhegyen közeledik, halkan, / míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!

A gyerek, bár amíg kicsi, mielőbb felnőtt szeretne lenni, mégis – ha előrelátó – azon töri a fejét, midőn először hall az időzónákról, hogy miként lehetne átverni az időt: nyugat felé repülőzve megállítható, jobban iparkodva pedig „megelőzhető” lenne. De hát mégsem körözhet az ember hosszú életében a Föld körül. Különben is rájönne, hogy az ilyen célú utazás eredménye illúzió.

Más vonatkozásban kisiskolás koromban gyűlt meg a bajom az idővel, pontosabban valamivel később, amikor a gyerekkori meséket igyekeztem elhelyezni a korokban. Mondjuk azokat, amelyek igaz mesék voltak, és két öreg – nagyapám és a szomszéd sorstársa – bontott ki esténként az utcán, a kidöntött akácfarönkön ülve. A szomszéd vastagra képzett parafa talpú cipőben bicegett le a partról múltidézésre. Háborús sebesülés rövidítette meg egyik lábát. Még az első háborúban. Ki gondolta volna akkor, hogy ők két nagy háborút is láttak. Az elsőt igen közelről, mivel közvetlen részesei voltak. Nem tudom már, melyik vidéken, mert ugyanúgy szóba került Doberdó meg Isonzó, miként Galícia is, a kettő pedig elég távol esik egymástól. Fölsejlik, hogy a harci események mellett azt is meghányták-vetették, miként lehetett volna győzelemre vinni az ügyet. Nehéz volt követni, mikor melyik háború került a központba – bár lényegében számunkra mindkettő ugyanaz –, mert a végén Hitlert és Horthyt is emlegették, s a későbbi kormányzó mindkettőben szerepet játszott. Igaz, én csak a másodikhoz tudtam akkoriban kötni, mert meszeléskor az ágyból, a szalmazsák alól előkerült Magyar Futárok ezt a világégést láttatták, legalább képeken vele ismerkedtem meg. Később, persze, a másik oldalát mutatta be az iskola, hogy megbizonyosodjak: az igazság korszakfüggő, ám a fehéren és feketén kívül is vannak színek.

Szóval: a két öreg átfutotta esténként két világégés eseményeit, úgy másfél évtizeddel befejezésük után, így a vészes idők kezdetétől a mesélős estekig eltelt szűk fél évszázad. Csak hát ott és akkor senki sem feddte meg a hallgatóságot, hogy „nem mese az gyermek”. Kalandos mesének vagy valóságnak tűnt-e a világ dolgainak nyáresti elrendezése, akkor ott nem tűnt fontosnak. Különben pedig oly távolinak látszott a második világháború óta eltelt másfél évtized is, aminek történelemkönyvben a helye. Amit nem tapasztal meg az ember, az megfoghatatlanul, közömbös, messze lévő.

Mostanában pedig, hogy lassacskán jómagam ülök a kidöntött akácfarönkön, számolgatok, mielőtt a múlt, esetleg benne a „mi háborúnk” kerül szóba, mire emlékezhet a jóval fiatalabb hallgató, hogy ne csak bámuljon rám tanácstalanul, hanem értse is mondandómat. És megdöbbentő eredményre jutok: elröppent három évtized, de – miközben jártam északon, keleten és nyugaton – nem fordultam meg a jugoszláv utódállamok egyikében sem. Mit lehet erről mesélni?