2021. december 1., szerda

Egy írás (interjú) margójára

A napokban, a Magyar Szó műsorfüzete és szórakoztató melléklete, a Tarka Világ címlapjáról a temerini Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület Jáccunk Truppja társulatának a tagjai köszöntek rá az olvasókra. Bevallom őszintén, hogy számomra meglepetést, kellemes meglepetést jelentett, hogy abban a temerini társulatban a fiatalok mellett ott voltak az idős színjátszók is, méghozzá jelentős számban. S ez volt az, ami az írógép elé ültetett, mert nemcsak egy rendhagyó, hanem egy szép, követendő eseményt jelentett ez, legalábbis számomra.

S következtek a további kellemes meglepetések. Ugyanis már a darabválasztásról is csak elismeréssel, jó érzéssel lehet és kell is szólni. A Tyúklétra című darab szerzője Rókus Zoltán, a szabadkai Népszínház fiatal tagja. Az említett színpadi játék a Kortárs Vajdasági Szerzők Drámapályázatán második díjban részesült. A fiatal művészember egy olyan művet álmodott színpadra, amely rólunk szól, a mi fájdalmainkról, örömeinkről, mindennapjaink keserűségéről, és sokszor arról a felemelő emberi melegségről, amelyre nagyon, de nagyon szükségünk van.

S jó érzéssel kell szólnom arról is, hogy a rendezést, a már több mint három éve a temerini színjátszás újjáéledését szorgalmazó, neves színházi szakemberünk, László Sándor vállalta. Az ismert szakember, a Tarka Világban megjelent interjúban hangsúlyozta: „Nagy örömmel látom, hogy ez alatt a három év alatt, a társulat emberileg, szakmailag is sokat fejlődött, a színjátszók szabadabbak a színpadon, több az önbizalmuk. Örülök annak, hogy egy erős csapat kovácsolódott össze, amelyhez az idősebb generáció is csatlakozott, és nagyon jól együtt tudnak működni.”

Elolvasva a Tarka Világban megjelent, a temerini színjátszókról szóló írást, úgy érzem, és nemcsak érzem, hanem őszinte meggyőződéssel állítom, hogy a temerini amatőr színjátszás életében egy új, igen jelentős, értékteremtő korszak kezdődik. S ennek a korszaknak megtartója, éltetője az az erős, összekovácsolódott csapat lesz, amelyet a rendező, László Sándor említ. És ne felejtsük el, az idősek részvétele, minden tekintetben, a temerini színjátszás továbbélésének, állandó minőségi erősödésének egyik szilárd tartópillére lesz, lehet.

S engedjék meg nekem, hogy ennek az új korszaknak az „eljövetelét”, légjogosultságát egy olyan adattal erősítsem, támasszam alá, amely a mögöttünk maradt közel száz esztendő legválságosabb időszakában lepett meg sokunkat. S ezt az adatot a Jugoszláviai magyar műkedvelők almanachja, a Bokréta című kiadvány őrzi. Immáron több mint 80 esztendeje. Csak fel kell lapoznunk az említett kiadványt, és annak 161. és 162. oldalán, a korabeli krónikások szerint: a temerini előadások érdemes szereplői a 20-as és a 30-as években a következők voltak, és a krónikások nem számokkal közlik, hogy hány temerini színjátszóról van szó, hanem név szerint felsorolják azokat. S ez bizony nem volt könnyű, mivelhogy akkor, azokban az években, közel százötven (150) temerini színjátszó várta, hogy egyik vagy másik rendező a színpadra szólítsa, hogy ott, azokról a világot jelentő deszkákról, anyanyelvén, őseink nyelvén, magyarul megszólaljon (akkor ehhez bátorságra is szükség volt).

Igor Bartolec újvidéki fotóművész alkotása

Igen. Ha hihetetlennek is tűnik, de annyian voltak. Közel százötvenen (és ami furcsa volt, a férfiak voltak kevesebben).

Említettem ezt az adatot, mert valahogy úgy érzem, hogy ez az adat hozzájárul, hozzájárulhat ahhoz, hogy a temerini színjátszók elődeiket kövessék, és azt az utat járják be, amelyet azok az elődök köveztek ki. S jó, hogy most hallattak, hallatnak magukról, és ott vannak, ott lesznek, ahol lenniük kell. A színpadon. És a járvány által megfélemlített, az élet örömeitől megfosztott embereknek igyekeznek visszaadni a mindennapok szépségét, mosolyát. S teszik ezt majd a maguk módján, s színház csodálatos világának megtartó, embermelegségű erejével.