2024. április 19., péntek

A nyomogatás határai

Késve érkezik a kávézóba. Jelezte a Viberon, hogy késni fog, elhúzódott a munka. A találkozót is ezen a felületen beszéltük meg. Ma már többnyire senkit sem kell személyesen felhívni, ha a napi több üzenetcsere, helyzetjelentés mellett kávézni van kedvünk. Még írni sem szükséges, hiszen elég, ha elküldünk egy emotikont vagy egy gifet, amiben egy vigyorgó kávéscsésze ugrál és mellékeljük az időpontot meg a helyszínt. S nem úgy, mint gyerekkoromban, amikor a faluban hosszú éveken át vártuk, hogy végre-valahára bevezessék a vezetékes telefont. Már mindenhol telefonálhattak a környező városokban és falvakban, ezt az észak-bácskai falut viszont a kilencvenes években még mindig elkerülte a telefon. Emlékszem, mennyire vágytam arra, hogy én is végre felhívhassam a barátnőmet, úgy mint a délutáni rózsaszínhabos szappanoperák főszereplői, amit kötelezően minden lány (és fiú) nézett az osztályból, s telefon híján másnapig kellett várni, hogy kitárgyalhassuk a film izgalmas fordulatait. Nehéz visszaemlékezni, hogyan beszéltünk meg egy-egy találkozót akkoriban telefon nélkül. De a várakozás érzése még mindig bennem él, amint szombat délután beszerzem a kekszet, szörpöt meg rendet teszek a szobámban, mert ilyenkor lehet, hogy eljön valaki vendégségbe. Nem tudtuk, hogy ki, vagy mikor, de ez volt a szokás, hogy szombat vagy vasárnap délután betoppanhat egy család vagy csupán néhány gyerek. Vártunk… néha jöttek, néha mi mentünk át a szomszédutcába, csak úgy hívatlanul. Nem volt telefon.

Tizenegy-két éves lehettem, amikor megérkezett. A méretes, többfunkciós Panasonic telefon-monstrum illatát még mindig fel tudom idézni. Büszke voltam a fekete műanyagra, mert a vonalas, rugószerű, finom zsinóron lógó telefonkagyló mellett, egy (mai szemmel behemót) elegáns vonalú, hordozható készülékkel is rendelkezett. Ilyen csak nekünk volt a faluban. Ki lehetett vinni egészen a hátsó udvarig, a barátnőm házáig, ahol ő benn, én pedig kint szóltam a telefonba. „Halló! Jó napot! Ági otthon van?” Majd izgalmas várakozás következett, amíg Ági odafutott és beleszólt az enyhén susogó készülékbe. Nem is tudtunk miről beszélni, csak arról, hogy végre felhívhattuk egymást.

Telefonnal a fülére tapadva vágtat be a kávézóba. Biccent egyet a fejével, s egy szemforgatással jelzi, hogy elnézést kér a késésért, s amiért éppen telefonál köszönés helyett. Feltételezem. Leül szemben, rendel egy kávét, s még mindig zajlik a beszélgetés az éterben. Várok és közben én is végigsimítom a telefonomat, nyomkodok ide-oda, jött-e valami üzenet a Messengeren vagy a Viberon, rákapcsolódhatok-e pár perce a virtuális világomra, míg tart ez az abszurd helyzet. Közben megérkezik a kávé, a telefonbeszélgetést pedig még mindig nem lehet megszakítani. Egyre ingerültebb leszek. Nem a türelmetlenség az oka. Olykor megtörténik, hogy le kell bonyolítanunk egy-egy fontosabb hívást vagy üzenetre kell válaszolnunk, miközben élőben is barátkozunk, de úgy érzem, ez a folyamat most túllépi az általam érzékelt telefonos etikett határait. S az is, amikor végre megszakítja a telefonálót, pár perc sem múlik el és néhány sablonos bevezetőt követően máris a kijelzőn átvillanó Viber-üzenetet olvassa.

Türelmes vagyok. De most leírom, hogy nyoma legyen. Dühös lettem. „Most akkor kávézunk vagy telefonozol?!”