A hétvégén a MagyarZó Pistikét olvasva kínos hahotázásban törtem ki, amikor ahhoz a részhez értem, amely az oktatás megszervezését övező bizonytalanságot taglalta. Pistike szerint ugyanis a tanévkezdés „miatt a diákok, szülők és pedagógusok egyaránt egyféle szókratészi magasságokban leledzenek: tudják, hogy semmit sem tudnak!”
Ennél jobban senki sem fogalmazta meg azt, amivel és ami ellen már több éve küzdök. Minden porcikámmal elutasítom ugyanis azt a fokú tiszteletlenséget, amely a mai társadalmat jellemzi. Személyemet még olyan erkölcsi és morális elvek alapján nevelték, amelyek szerint a késés és a találkozó elmulasztása mások idejének pazarlását jelentette, és főbenjáró bűnnek számított, ha nem tartottuk magunkat a megbeszéltekhez. Ez ugyanis az embertársunk személyének a teljes elutasítását jelezte.
Emlékszem még azokra az időkre, amikor augusztus elején már borítóval vontuk be a tankönyveket és füzeteket, a tanárok ugyanis már júniusban leadták, hogy mire lesz szükség a következő tanév folyamán. Napokig babráltunk ezzel, címkéztünk, készítettük elő az íróasztal rekeszét, amelyre az új tanszerek kerültek. A szülőértekezleteket, tanévkezdő ünnepségeket a megtartásuk előtt legalább egy héttel jelezték, és az órarend változásai is napokkal előbb bekerültek az üzenőfüzetekbe. A jó példát igyekeztem átörökíteni gyermekeimnek is, és idősebb lányommal alsóban még hasonlóan készültünk az új tanév kezdetére.
Majd jött az okostelefonok és a közösségi csoportosulások ideje. A messenger és a viber fejlesztéseit gyorsan elkezdték használni a pedagógusok is: létrejöttek az osztálycsoportok, amelyekben egy beírással át lehetett tenni a délutáni emeltszintű foglalkozást háromról négy órára, vagy agyagot kérni a két óra múlva kezdődő rajzórához. Nem múlt el fél év sem, és már javában működtek a szülői csoportok is, amelyekben fél órával a kezdés előtt is le lehetett mondani a szülőértekezletet, és este tízkor is értesíteni lehetett a szülőket arról, hogy másnap a délutáni váltás helyett délelőtt mennek a gyerekek iskolába. Nem beszélve az iskolán kívüli tevékenységekről, amelyekben „elfoglaltság” miatt akár percekkel a kezdés előtt is el lehet odázni egy edzést, és „tévedés” miatt egy nappal halasztani egy kirándulással egybekötött táncos fellépést.
Egyszerű és gyors – ez volt az érv, ami a megjelent alkalmazások mellett szólt. Ugyanakkor nagyon kevés szó esett arról, hogyan menjen a gyerek három óra helyett négyre az emeltszintűre, ha akkorra már egy gitárórát tervezett be? Vagy hogyan vegye meg a munkahelyén tartózkodó szülő az agyagot 11 órakor? A nagyszülőkkel vagy dadával egyeztetett gyermekmegőrzést pedig hogyan módosítsa este tízkor délelőttre, amikor az említett személynek ugyanakkor orvosi vizsgálatra kell mennie? Az utolsó pillanatban befutó értesítések legszörnyűbb kimenetele pedig az, amikor a gyerek emiatt több órát vesztegel az utcán. Mert a dada a megbeszélés szerint elvitte az időközben lemondott edzésre, anya délutáni váltásban dolgozik, apa pedig leghamarabb fél négyre tud megérkezni az aznapi üzleti útjáról. Mindeközben a szülők idegronccsá válnak, a nagyszülők aggódnak, az utcán éppen elhaladó pedagógus pedig felrója a gondatlanságot. A dadának viszont utólag lelkiismeretfurdalása van amiatt, hogy „csak” a kapun kísérte be a gyereket, nem pedig az alagsori öltözőbe, miközben a saját csemetéjével rohant az előre bejegyzett orvosi ellenőrzésre.
És másnap ugyanígy. A többször, több családot érintő hirtelen változtatások megélésével pedig eltörpülnek azok az előnyök, amelyekkel az „egyszerű és gyors” alkalmazások rendelkeznek: már csak az egymás iránti tiszteletlenség süt le a használatukból. Mindez pedig csak tovább fokozódott a koronavírus-járvány megjelenésével, amikor ezek a csatornák váltak minden emberi tevékenység végzésének egyetlen lehetséges módjává. Az otthoni munka és az egyre szaporodó online rendezvények mégsem érintették olyan érzékenyen a társadalmat, mint a távoktatás viszontagságai. Így utólag lehet már arról vitatkozni, hogy miért nem működött a virtuális térbe költözött tanítás, de sikertelensége megkérdőjelezhetetlen. Nem kell tehát azon csodálkozni, hogy másfél év pizsamában tanítás és tanulást követően, a kudarcok által végletekig kiélezett tehetetlenség után a pedagógusok, szülők és diákok is minden porcikájukkal ellenkeznek az online iskolakezdés ellen.
Jól tudják ezt azok is, akik a nyári turizmust teljesen felszabadító rendeletek után most a járványhelyzet romlásával kénytelenek szembenézni. Bár sejtelmesen közölték, hogy a tanév a hagyományos módon kezdődik meg, ugyanakkor megerősítették a tantermi oktatás folytatásának bizonytalanságát is. Zöld, sárga és piros kategóriákat emlegetnek, az viszont egyelőre senkinek sem világos, hogyan fogják ezekbe besorolni az országban működő iskolákat. A válságstáb pár nappal az iskolakezdés előtt hozza meg továbbra is a döntéseit, így egyelőre még érdemben senki sem készül a tanév kezdésére.
A messengerek és viberek az online tanítást jellemző folyamatos pittyegés helyett elnémultak, és akkor sem érkezik válasz, ha a szülő az iskolakezdésről igyekszik informálódni. A könyvek és füzetek beszerzéséről szóló szalagcímeket pedig felváltották az oktatás megszervezésére vonatkozó találgatások. A borítókról és címkékről pedig már régen megfeledkezett mindenki.
Félreértés ne essék: az oktatási rendszerben uralkodó „szókratészi magasságok” csak melléktermékei az ÖNközpontú társadalmunknak. Az egyént és jogait egekig magasztaló hangulattal ellentmond viszont az az ÖNpusztítás, amelyhez az ÖNmagasztalásából fakadó bizonytalanság vezet. Mert ha másokért nem is vagyunk hajlandóak feladni ÖNmagunk kényelmét, legalább a saját nyugalmunk és az ÖNmegvalósításunk érdekében visszatérnénk az előre megbeszélt szociális érintkezések tiszteletéhez.
(Valószínűleg hasonlóan érvelne a mai társadalom ellentmondásos, ÖNmegsemmisítő jellegéről a jó öreg Szókratész is…)
