2021. október 15., péntek
ZENGETŐ

Céltalanul kíváncsinak lenni

Nemrég egy közeli faluban, a falunapi rendezvényen népzenét muzsikáltunk. Ilyenkor kicsit nagyobb a drukk a csapatban. Ennek az az egyszerű oka, hogy nehezen tudunk elvonatkoztatni a rendezvények hangulatától. Egyszerűbben fogalmazva: a szóljon a nóta, folyjon az ital képe él mindannyiunkban. De mekkorát tévedtünk!

Ahogy egyik dal követte a másikat, úgy lettem figyelmes valamire. Egyre többen állták körül a színpadot, és egyre nagyobb csöndben figyeltek. A dalokat vastapssal köszönték meg, és a koncert végén alig tudtunk lejönni a színpadról. Micsoda kellemes meglepetés! Számomra nem szól ez az eset egyébről, mint a közönség hálájáról, hogy végre nekik is felkínáltak valami olyat, amit ritkán van szerencséjük látni és hallani. Nemcsak mi éreztük megtiszteltetésnek, hogy játszhattunk nekik, hanem ők is így éreztek velünk kapcsolatban. Kölcsönös tisztelet és hála volt minden gratuláció és elhangzott mondat mögött. Lám, lehet így is köszönteni egymást és a falut.

A gyermek nevelése is erről szól. Igyekezzünk minél több és változatosabb – de színvonalas – dolgot bemutatni nekik. Nyissunk ki minél több ilyen ablakot a világra, hogy tudjanak választani. El kell érnünk azt, hogy ennek a folyamatnak ne csak passzív szemlélői legyenek, hanem aktív részesei, és akár irányítói is. Ez a fajta tanulási folyamat nem csak egy bizonyos korra jellemző. Elkísér bennünket egész életünkön keresztül.

A néhány évvel ezelőtt elhunyt Kobzos Kiss Tamás szavai jutnak eszembe, amikor a népzenekutatás kezdeteiről beszélt, ezen belül pedig saját és pályatársai útkereséséről. Arról, hogy miként határozta meg önmagát ebben a viszonylatban: „Tulajdonképpen azt hiszem, hogy a mi nemzedékünk legnagyobb érdeme az, hogy kíváncsiak voltunk. És ez most, az internet korában egészen másképp alakul. Tehát ez a kíváncsiság kezd megszűnni, mert azt mondják, hogy hát, ha valami kell, akkor utánanézek az interneten. Tehát felhőben tároljuk a dolgokat és nem itt (mutat saját homlokára), meg itt (mutat a szívére). De, mi egyszerűen céltalanul voltunk kíváncsiak, nem volt racionális oka... Valami kényszerített bennünket... Viszont a zenében bátor voltam és bátrak voltunk. Tehát nem kötött bennünket olyan sok minden, mint egy tanult zenészt... Nem tudjuk, hogy mi volt a valódi, de úgy gondolom jogunk van ahhoz, hogy feltámasszunk valamit, mint ahogy Monteverdiék is jogot formáltak arra, hogy megcsinálják az ókori énekmondást. Ugye, ők váltig hitték, hogy amit ők csinálnak, az úgy volt az ókorban és kész."

Ha a magyar népzenéről vagy éppen a magyar régizenéről beszélünk, Kobzos Kiss Tamás neve megkerülhetetlen. Többről szólnak ezek a gondolatok, mint a népzene felkutatása vagy bemutatása. Művész és művészet viszonya. Egy élet summázása, és a szerzett bölcsesség továbbadása. Nem nehéz az áthallásokat észrevenni. A világhálóhoz kötött, egyre beszűkülő világunk szokásrendszerét bírálja, okkal. El kell érnünk, hogy a gyerekeink felfedezzék magukban azt a fajta kíváncsiságot, ami ráveszi őket arra, hogy utánajárjanak a dolgoknak, hogy kutassanak és keressenek, hogy célt tűzzenek ki maguk elé.

Még az sem baj, ha céltalanul kutatnak, csak a fejüket használják ebben a kutatásban és ne a mutatóujjukat azon a bizonyos egéren. Nem tudtam kihagyni a beszélgetés végét sem. Az opera születéséről szóló mondatok csodálatos párhuzamot vonnak a magyar népzene megújulása és az olasz opera születése között.

Az uniformizált oktatás hátulütője, hogy nem egyénreszabott. Persze nehéz is heti néhány órában mindenkivel külön foglalkozni. Viszont törekedni kell arra, hogy a tanár kiismerje diákjai személyes adottságait, mert akkor könnyebben be tudjuk őket vonni az órán való aktív részvételbe. El kell érnünk a gyereknél, hogy együttműködjön, hogy elfogadja és elvégezze a feladatot. Ehhez nagyfokú türelemre van szükség. Régi szokásomhoz híven, annak idején kézről kézre adtam az osztályban egy hangszert.

Nem tettem kötelezővé, de mindenki kipróbálhatta kedvére, aki akarta. Voltak olyanok, akik első körben nem voltak hajlandóak próbát tenni. Viszont kis idő múlva, látván a többiek sikerét vagy éppen sikertelenségét, annyi bátorságot gyűjtöttek, hogy második körben már bátran megpróbálkoztak a hangszer megszólaltatásával. Mondanom sem kell, milyen sikerélmény volt ez mindannyiuk számára.

Ezen a héten a fent említett Kobzos Kiss Tamás életművéből választottam egyet. Nem volt könnyű. Melyik oldalát mutassuk be ennek a sokrétű és szerteágazó életműnek? Aztán egy Shakespeare-szonett mellett döntöttem. Vers és zene, szerző és előadás ebben a dalban a legnagyobb előadók közé emeli Kobzos Kiss Tamást. Ez a néhány perc a legmagasabb művészetek szférájába röpíti a hallgatót.
Ezt gépeljük be a keresőbe: In memoriam Kobzos Kiss Tamás – Shakespeare: LXXV. szonett