2022. május 22., vasárnap

Ünnep

„Nézd, milyen szép! Ott! Nem, az még szebb! Ó, az még annál is csodálatosabb!” – kiáltozott lelkesen a kisgyermek, amikor szüleivel először utazott Budapestre, hogy élőben láthassa az augusztus 20-ai tűzijátékot, amely már akkor is teljességgel lenyűgözte, amikor korábban a televízióközvetítések segítségével kísérte figyelemmel. Élőben azonban egészen más volt. Sokkal szebb, sokkal több annál, mint amit a televízióban látott. Eleinte tartott a rakparton összeverődött hatalmas tömegtől, hiszen soha sem látott még annyi embert egy helyen. Erősen szorította szülei kezét, nehogy egy pillanatra is elszakadjon tőlük, s közben csodálkozó tekintettel igyekezett felfedezni a számára új világot. Izgatott volt, alig várta, hogy végre elkezdődjön a fények játéka az égbolton. Fel-felpillantott, ám jó ideig semmit sem látott. Aztán az egész teste összerezzent, amikor meghallotta az első durranást. A szemét is becsukta, annyira megijedt. Amikor félve újra kinyitotta előbb az egyiket, majd a másikat is, már csak azt látta, hogy csodálatos fénykavalkád borítja az eget, és a szétrobbanó csillagok egymást követve járják pattogó táncukat. Az egyik tenyerét ügyetlenül a füléhez nyomta, hogy kevésbé hallja a tűzijáték hangját, a másikkal pedig még erősebben szorította édesanyja óvó és biztonságot adó kezét. Minden egyes robbanásra megrezzent a teste, ám már nem félt, hanem együtt élvezte a különleges pillanatot a zsibongó tömeggel, a szemét is csupán a másodperc töredékeire hunyta le, nehogy lemaradjon akár csak egyetlen pillanatáról is mindannak, ami olyannyira fontos volt számára, a csodálatos élmények, a közös ünneplés és az együvé tartozás megélésének lehetőségéről.

Mindezt persze akkor még nem fogalmazta meg önmagának, hiszen gyermekként mindenekelőtt maga az élmény volt meghatározó számára, csupán évekkel később, amikor már egészen másként élte meg az ünnepet. Abban az évben nem budapesti, hanem szegedi utazást terveztek, valamilyen ki nem mondott belső indíttatástól vezérelve úgy érezték, szeretnének közelebb lenni az otthonukhoz. Egy csodálatos szabadtéri színházi előadást tekintettek meg a barátaival, majd a produkció után azonnal kezdetét vette az ünnepi tűzijáték, amely ott, a nézőtéren ülve a korábban megszokottól egészen eltérő, sőt kifejezetten furcsa érzelmeket váltott ki belőlük, olyanokat, amelyek a lelkük összefonódó felemelkedésével és szinte görcsösen egymásba kapaszkodó fájdalomtáncával együtt felnőtté válásuk meghatározó momentumaivá váltak, hiszen ott és akkor tudatosult bennük, éppen abban a közösen megélt pillanatban, hogy elveszítenek valakit, aki igazán fontos számukra, és ezzel együtt az is, hogy az együvé tartozás megélésének ereje nemcsak a szép, hanem a nehéz időszakokban is felbecsülhetetlen értékkel bír az életükben.

Az után a fájdalmas év után jó ideig nem is vett részt az augusztus 20-ai ünnepségeken, igyekezett belül megélni az ünnepet, időről időre felidézve a szép és a kevésbé szép emlékeket. Mígnem egyszer, már felnőtt korában különleges lehetőség kopogtatott az ajtaján: a csodálatosan kivilágított Lánchíd mellett felállított alkalmi televízióstúdióban ülve maga közvetíthette a budapesti Szent István-napi ünnepség legizgalmasabb pillanatait a vajdasági közönségnek, egy olyan nagyszabású projektum keretében, amelynek elsődleges célja éppen egymás jobb megismerésének elősegítése, illetve a két ország közötti kapcsolat szorosabbra fűzése volt. Maga sem tudta megmagyarázni, miért, ám ismét ugyanaz a gyermeki rácsodálkozás lett úrrá rajta, mint amikor gyermekkorában a szüleivel meg a testvérével együtt figyelte az ünnepi tűzijáték pillanatait, ott, a rakparton. Sőt, amikor éppen nem vette a kamera, talán még egy szerényen lecsorduló könnycsepp is megcsillant a szeme sarkában, annyira hálás volt azért, hogy már nemcsak megélhette, hanem másoknak is átadhatta, másoknak is megmutathatta azokat a lehetőségeket, amelyeket – a csodálatos élmények, a közös ünneplés és az együvé tartozás megélése révén – nemzeti ünnepünk kínál számunkra.