2021. október 24., vasárnap

A sírkeresztek irányjelzése

Felhívom régi barátomat, s újságolja mindjárt: általános iskolai találkozón járt egy távoli városban; nem ott, ahol a nyolc osztályt elvégezte, hanem ahova az egykori osztálytársak közül sodort valakit az élet. S folytatták a csendes és olykor felhangosodó beszélgetésüket ott, ahol egykor abbahagyták. Az érveiről most is mindenkire rá lehetett ismerni. Miként a mi egykori osztálytársainkra is ezen a „Covid-szünetes” nyáron.

A régi színhely, Bácstopolya, a számunkra mintha szépítette volna az egymáshoz intézett szavakat. Halkította is őket a több évtized után, habár indulatosan és kiáltva talán sohasem hangzottak el Soós József és Tóth Ferenc eggyé kovácsolódó gimnáziumi osztályaiban, amelyekben úgy vigyáztak egymásra tanárok és diákok, osztálytársak és testvérosztályba tartozók, hogy szinte senki sem „bukott meg”, senkinek sem esett baja.

Fiatal tanárok tiszta hivatástudata és vasakarata találkozott 1964 szeptemberében egy akkor alapított gimnázium első nemzedékének tanulni vágyásával és felnőttes öntudatával. A kettő heteken belül felismerte egymásban a szellemi kalandokra kész útitársat, és kezdetét vette az életre szóló nagy játszma. A költő és magyartanár Tóth Ferenc ennek a mottóját is megfogalmazta: „emberi embernek lenni”.

Kimentünk 1980 óta ötévenként a temetőbe – a volt osztályfőnök sírjánál kimondani ezt a három szót, amely végül is oly erősen, minden másnál inkább összekötött bennünket. Lehet, hogy egyeseket bársonyos szirmú szerelmek vagy titánerejű barátságok emléke kapcsol egymáshoz, ám ez az örök diákokat már akkor felnőtté avató kamaszos vágy mindenkit mindenkihez.

De mehetünk vissza a három évtizeddel ezelőtti időkbe is: Soós József osztályfőnökünk és számtantanárunk volt a megmondhatója, hogy matematikailag a sírkeresztek irányjelzése szerint követett út utolsó állomása éppúgy a végtelen, mint az emlékezet legtávolabbi pontja. Vagy nevezzük inkább örökkévalóságnak? A közelmúltban ő is oda költözött.

A nem is olyan régi időkben sötétkék szegélyű világoskék köpenybe bújtattak bennünket, szobacipőt húzattak fel velünk, és arra döbbentettek rá, hogy egy különös és izgalmas világ az, amelyet ott együtt teremtettünk meg.

Áldozatot nem is igen hoztunk – az álmainkat sohasem kellett feladnunk. Inkább irodalmi dolgozatok kecses ékszeresdobozkáiban őriztük őket, és eseményszámba ment, ha kinyitottuk e skatulyácskák valamelyikét. Időközben a matekzseni képleteket vezetett le a táblán, a biológus mindent elmondott az erdők füveiről, bokrairól és virágairól, a versmondó szavalt törzsünket rengető érzésekről, a színész az embert jelenítette meg…

Azok lehettünk, akik lenni óhajtottunk.

Tóth Ferenc
Tóth Ferenc