A telepen már mindenki tudta, hogy megjött Rozika. Amúgy is mindenről értesültek, de ilyen nagy hír évek óta nem járta be a piszkos kis tekergő utcákat, nem bukkant fel a kisboltban, és a nemrég újra kinyitott Kétlépcsős nevű kocsmában is ez volt a téma. Bivaly a kerítés túloldalán figyelt a szóra, amióta kerekes székbe került, kihozták neki a korsó sört, ő meg nézte a kerthelyiségben üldögélőket. Egy sör, ennyi volt összesen, előre kifizette az egész hetit, ez öt nap volt, mert hétvégén sose jött. Még csak az hiányozna, hogy valaki idegen megjegyzést tegyen a nyomorékságára!
A karja még mindig olyan erős volt, hogy fél kézzel arrébb rakta volna bármelyik kötözködőt.
Eszébe jutott az a verekedés, amikor Zsiga behúzott neki egyet, mert ő valami piszkos megjegyzést tett Rozikára, persze ő se maradt adós, nem mentség, hogy cefrés volt, de nagyon. Most meg itt üldögél ebben a kocsiban, lábak nélkül. Visszatette a kerítés oszlopára a korsót, volt még benne, de elmúlt az ihatnékja. Mikor hónapok múltával először gurult ki a házuk kapuján, már sötétedett, világosban nem akart így mutatkozni. S akkor odakiáltott neki valaki a túloldalról:
– Na, most már mehetsz moziba, ha telt ház is van, neked akkor is jut ülőhely – és gúnyos röhögés kísérte a megjegyzést. Aztán már csak a rohanó léptek zaját hallotta. Sose tudta meg, ki volt a gúnyolódó, de nem is érdekelte. Sok mindent másképp kellett volna csinálni az életben, volt ideje ezen gondolkozni a kórházban. Türelmet is tanult, ott a rehabon találkozott egy öreg szívós fazonnal, aki bányász volt még valamikor, az magyarázta el, hogy minden feldolgozható. S bár álmában még néha rohant a gáton le-föl, meg ugrott ki a feltört vagonokból, de ébren már nem gondolkozott el rajta, hogy miért is alakult így a sorsa.
Szóval Rozika megjött, Zsiga meg ki tudja, hol jár. Valahogy meg kéne tudni, üzenni neki. Nem jó az, hogy ilyen szép kis nő egyedül legyen. Mert a régiek nem nyúlnak hozzá, meg ahhoz néki is lenne egy- két szava. De ettől az új bandától, amelyik nemrég három házba is beköltözött, és amikor a Kistót megkérdezte, hogy mennyiért vették meg a Káplán-házat, hát úgy orrba vágta valamelyik nagy benga állatja, hogy mentőt kellett hozzá hívni, kezdtek félni a telepi népek. Pedig nem voltak ijedősek, itt mindenkinek hamar meg kellett tanulni, hogyan élje túl a mindennapokat. Ezek a jöttmentek mások voltak, nagyon mások. Nem lesz így jó – fűzte tovább a töprengést, persze csak úgy magában.
Akkor már kerekezett haza, de előtte kis kitérővel és nagy keservesen eljutott a Rózsa közbe. Ott volt Zsiga háza, az utolsó. Nem messze a töltés, a vonatok jöttek, mentek, de meg lehet szokni. Az út persze kátyús, járda gyanánt meg itt-ott egy tégla van lerakva. Nem ilyen kerekes székes nyomoroncnak tervezték – mosolyodott el kesernyésen. Olyan motoros kéne, azzal aztán repeszthetne benn a központban, a hivatal előtt, de neki csak ilyen jutott. Mikor kezdték kérdezgetni, hogy hol dolgozott, meg a TB-kártyával is bajok voltak, hát nem nagyon tudott mit mondani. A rendes neve is olyan kitalált volt, intézetekben nevelkedett. Nem mintha ez mentség lenne, mert Papó, az a kis csenevész szemüveges gyerek is ott nőtt fel, a nagy hálóban a fölötte lévő ágyban aludt, és főorvos lett belőle. Neki köszönheti, hogy jutott hely, ahol megtanították a lábnélküli életre, meg segítette is, hogy valami kis segélyt kapjon. Ki gondolta volna róla, hogy ilyen nagy emberré válik!
Nézte a világos kis ablakot, a lánynak csak az árnyéka látszott, mintha mosogatott volna. Az udvaron egy kocsi húzódott meg a diófa alatt. Néhányan az út közepén jöttek, hangoskodva, üveg csörömpölt, ahogy valami nekivágódott az ablaknak. Nem is gondolkozott, néhány erőteljes mozdulattal odaért, és kihajolva pont annak a karját kapta el, aki újabb téglát emelt fel, de eldobni már nem volt ideje, mert vasmarokkal tekerte hátra a karját. Aztán nekivágta a legjobban tántorgónak, és elhajolt az oldalról jövőtől. Rozika már a kaput nyitotta, nehezen húzta el a reteszt. Odaérve valami flakonból sugárban lőtte ki az orrfacsaró gázt, telibe találta legnagyobb fazont, akinek taknya-nyála, könnye folyt, és öklét rázva támolyogva kezdett futni a világosabb utca felé. A másik kettő ott ült a piszkos úton, bamba, részeg képükön látszott, semmit nem értenek, aztán nagy nehezen feltápászkodtak és elódalogtak.
Rozika meg szó nélkül betolta a kerekes széket az udvarba, leállította a verandán.
Kis kerek asztal volt kitéve meg egy kis ülőke. Kihozott két poharat, az egyiket a kezébe nyomta, és kicsit rekedten megszólalt: – Egészségedre, Bivaly. Ő felhajtotta egy szuszra, édes egres szörp volt, gyerekkori ismerős ízű. Most érezte csak, mennyire megszomjazott. Rozika csilingelően felnevetett, és újra töltött.
– Jó itthon – mondta, és elnézett a kertkapu felé, mintha azt lesné, jön-e valaki.
Semmi ijedség nem látszott rajta. Kemény lány – gondolta Bivaly, de nem szólt. Hallgattak. Két bogár zümmögni kezdett a csupasz villanykörte körül.
– Amíg Zsiga haza nem jön, majd én vigyázok rád – morogta csak úgy az orra alatt. A lány komolyan ránézett, és bólintott.
– Az jó lesz.
Aztán már nem szóltak, vonatfütty hallatszott, meg dudálás. A sínen kattogott az éjféli bécsi gyors.
