2024. április 18., csütörtök

Otthon felejtett álmok

VÁGY, HOGY INDIÁN LEHESSEK. Gyerekkoromban gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy valaki más vagyok. Egy nyári délután tollat tűztem a hajamba, és a ház előtt hosszan elnyújtózó szőlőlugas mögött íjjal a kezemben a kertbe somfordáltam. Óvatosan, mint egy hadiösvényen járó indián. Mélyet szippantottam a kert émelyítő illatából, majd a szederindák és a ribizlibokrok közt a kedvenc birsalmafához lopakodtam. Megkapaszkodtam a legalsó ágban, és felhúztam magam a fára. Kiemeltem a derekamra kötött madzagból a nádból készült nyílvesszőt, az íjba helyeztem, és az elképzelt ellenségre lőttem. Az íjat a vállamra akasztva leugrottam a fáról, és Bobi kutyám társaságában eljártam a naptáncot. Az égalján éppen a lemenő napkorong lassan kialvó parazsa derengett. Hosszú idő után nemrég újra megfordultam a kertben, árulkodó nyomokat kerestem a régi világról, de aligha találtam őket, annyira megváltozott minden. Eltöprengtem, vajon én még én vagyok, vagy már valaki más. Netán egy otthontalan kívülálló. A sápadt arcúak lelketlen világába tévedt indián.

A MOZI ARANYKORA. A szülői házzal szemben magasodó mozi jelentette számomra a bejáratot a mozgóképek csodálatos világába. Ha lehunyom a szemem és erősen koncentrálok, nagyon sok kedves emléket tudok felidézni. Kisfiú vagyok, nagyapámmal moziba megyünk. Tél van, odakinn esik a hó, a teremben pedig alig fűtenek. A kemény faülésről nem ér le a lábam, csöpp kis testem teljesen odasimul terebélyes nagyapámhoz. Ilyen testhelyzetben nézem végig a filmet, amely örökre elveszítettnek tűnő otthonuk után bolyongó indiánokról szól. Néhány éve alkalmam adódott a már régóta bezárt moziba bepillantani. A látvány nagyon elszomorított. Teljesen tönkretették a termet, felszedték az üléseket, letépték a vetítővásznat és az egész épületet egy koszos lomtárrá silányították. Az egykori szépből minden eltűnt, egyedül csak a terem illata maradt meg. Kissrácként mindig mélyet szippantottam belőle. Azt mondtam, olyan moziszaga van.

FOCI A RÉTEN. A falu mellett elterülő, egész évben száraz Nagy-ér tavaszidőben néha megtelt vízzel. Számunkra ez mindig nagyon rossz hír volt, merthogy a focipályánk a túlsó oldalon terült el, a réten. Egy ilyen alkalommal, rövid tanakodás után, egyikünk elhozta édesapja gumicsizmáját, amelyben a disznóólat szokta takarítani, a legerősebb közöttünk a lábára húzta, és egyenként a hátán átcipelte a többieket a túlsó partra. Vittünk magunkkal néhány ballon vizet és egész álló napon át fáradhatatlanul rúgtuk a bőrt, holott arrafelé egyetlen fa sincs, hogy az ember egy kicsit megpihenjen a hűvösben, csak a kiégett füvet és kicserepesedett földet látni a végtelen szikesen. A közelmúltban elsétáltam arrafelé, hátha összefutok labdát kergető lelkes fiúkkal, de sajnos rég nem focizik már ott senki, hamarosan le is aszfaltozzák a terepet, kedvenc focipályánk felett autópálya vonul majd át, azon fogják szállítani a nem messze onnan gyártandó gumiabroncsokat.

A FOLYÓ, AHOVÁ NINCS VISSZATÉRÉS. A foci mellett a legnagyobb bulinak a Tisza-parti táborozás számított. Napokig izgatottan készültünk rá. A lehető legnagyobb szabadságként éltük meg a sátorban alvást, a bográcsban főzést, a szalonnasütögetést, a fürdőzést és a bolyongást az erdőben. Sokszor valamelyik fának a víz fölé hajló ágáról lóbázva a lábunkat, néztük a Titeli domb és köztünk elnyúló folyami szigetet. Elképzeltük, hogy egyszer majd készítünk egy tutajt, amin beszállítunk minden szükségeset, építünk egy kis bungalót, és az egész nyarat ott töltjük. A természettel összhangban. Egyik este a tábortűz körül beszélgettünk először a létről. Arról, hogy az élet az, ami most történik, és bármennyit is töprengjünk felette, sohasem fogjuk megtudni, mi volt előttünk, és mi lesz utánunk. Mint ahogy azt sem, hogy hogyan keletkezett ez a sok minden, ami körülvesz bennünket. A folyó csordogált, a tűz pattogott, a csillagok pislogtak az égen. Jó lenne egy röpke időre visszatérni oda, és újra elbeszélgetni azokkal a kamaszokkal. Lehet, tanulnánk tőlük valamit.

NAGY FUTÁS KÁNIKULÁBAN. A férfiak abranyicával hordták haza a vizet a Begáról, az asszonyok oda jártak mosni, nyáron a falubeliek a folyóban hűtötték le magukat. Nekem ebből már semmi sem jutott. Amióta az eszemet tudom, a Bega vize zavaros. Ennek ellenére mindig imádtam a folyó közelében lenni. Gurulni le a töltésoldalról, piknikezni a folyóparton, biciklizni a poros töltésen. Közelsége miatt a Bega mindig nagyszerű választás volt a számomra, ha gyorsan meg akartam szabadulni a civilizáció béklyóitól. A katonaságból történt leszerelésem másnapján is így történt. Teljesen új volt a szabadság érzése, nem tudtam mit kezdeni magammal, felkerekedtem hát, és elsétáltam a folyóhoz. Álltam a töltésen, hol a mögöttem folydogáló Begát, hol az előttem elterülő kerteket és házakat néztem, közben hallgattam a déli harangszót, és egyszer csak különösebb elhatározás nélkül futni kezdtem a tűző napon. Meg sem álltam a szomszéd faluig, ahol ittam, majd visszafutottam. Nem emlékszem, útközben mi járhatott a fejemben, de meggyőződésem, hogy akkor engedtem el magamtól az elmúlt egy év alatt tapasztalt szörnyűségek nagy részét, velük együtt sok-sok illúziót is. Azóta is nyomaszt a kérdés: ha lemondunk róluk, vajon álmaink mindörökre eltűnnek, vagy tőlünk függetlenül is megmaradnak kísérteni valaki mást.