2021. október 19., kedd

Botlatóköveket kapott Nagybecskerek

A bánáti zsidók deportálásának 80. évfordulójára emlékeztek a városban

Nyolcvan évvel ezelőtt 1288 bánáti zsidót deportáltak Nagybecskerekről uszályokon a belgrádi gyűjtőtáborokba. Sokuknak ez volt az utolsó útja. Erre az eseményre emlékeztek tegnap Nagybecskereken.

Asiel Isak, Szerbia főrabbijának imája után a Bégába dobott koszorúkkal emlékeztek a holokauszt bánáti áldozataira, akiket 1941. augusztus 18-án szállítottak el a folyón Belgrádba. Sván Ernő kétéves korában, édesanyjával került a dereglyére.
– Tele van a szívem és a szemem könnyekkel, amikor eljövök ide a hídra, és itt a megemlékezésen részt veszek. Hálát adok az Istennek, hogy megengedi minden évben, hogy itt lehetek – mesélte a holokauszt túlélője.

A túlélők, zsidó felekezeti és katolikus egyházi méltóságok, valamint a helyi önkormányzat képviselői mellett, jelen volt Izrael belgrádi nagykövete is.
– Nagyon megérintett a mai rendezvény. Az, hogy az emlékezést mennyire fontosnak tartják az itt élők. Az is, hogy a város főutcáján elhelyezték az emlékezést szolgáló botlatóköveket. A megemlékezés különösen fontos esemény a fiatal korosztály számára, hogy életszerűen emlékezzünk a múltunkra – nyilatkozta Yahel Vilan nagykövet.

Gunter Demnig elhelyezi a botlatóköveket (Kecskés István felvétele)
Gunter Demnig elhelyezi a botlatóköveket (Kecskés István felvétele)

Nagybecskerek főutcáján elhelyezték az első botlatóköveket (Stolperstein), melyeket megalkotója, Gunter Demnig német szobrász rögzített. Eddig mintegy hetvenezer emléktáblát helyeztek el Európa-szerte emlékeztetőül, a holokauszt áldozatainak egykori lakhelyei előtti járdán. Nagybecskereken többek között az Ivanji-család emlékére is.
– Akkor azt hittem, hogy minden nagyszerű. Mindenki, akit ismertem, minden gyerek beszélt szerbül, magyarul és németül. Ahogy az öregek mesélték, az osztrák–magyar időben is mindenki beszélt mind a három nyelven. A barátaim Koszovóról mesélték, hogy az én generációm beszélt szerbül, albánul és törökül. És ma? Ma nincs szerb, aki tud magyarul, de vannak magyarok, akik szerbül nem tudnak – mondta Ivan Ivanji holokauszt-túlélő.

A megemlékezés a Városi Népmúzeumban az Elek cukorgyárának 110 éve című kiállításával zárult, melynek szerzői Németh Ferenc, Anica Draganić és Szilágyi Mária.

Viktor Elek cseh származású zsidóként érkezett 110 évvel ezelőtt Nagybecskerekre, hogy erősítse a szintén cseh Viktor Benes tervei alapján épülő becskereki cukorgyár szakembereinek csapatát. Szorgalmas munkájának köszönhetően rövid idő alatt az ipari létesítmény élére került és attól kezdve a becskerekiek már csak „Elek gyáraként” emlegették a létesítményt. A gyár évtizedekig a régió legkorszerűbb ipari létesítménye volt. Fénykora a két világháború közötti időszak volt.
– Nagybecskerek Bánát központja, Torontál vármegye egykori székhelye volt, valamint már a 19. század végén és a 20. század legelején ipari központja is volt. Tehát nemcsak kulturális központja, hanem ipari központja is volt Bánátnak. És ezt az ipari fölényét tulajdonképpen a cukorgyárral alapozta meg, amely hosszú előkészületek után 1911 őszén kezdte meg a munkáját. Olyannyira siettek fölépíteni, tehát nem is egy év alatt építették föl, hanem néhány hónap alatt – mondta Németh Ferenc egyetemi tanár, publicista, a kiállítás egyik szerzője.

Viktor Eleket a német megszállók – koholt vádakkal – kötél általi halálra ítélték és nyilvánosan, elsőként akasztották fel a baglyasi vesztőhelyen.