2021. október 15., péntek
ZENGETŐ

Talán rajtunk múlik

„A jó zenének feltétlenül van általános embernevelő hatása, mert sugárzik belőle a felelősségérzet, az erkölcsi komolyság. A rossz zenéből mindez hiányzik, romboló hatása odáig terjedhet, hogy megingatja az erkölcsi törvényben való hitet…” (Kodály Zoltán)

A Kodály-féle elképzelésre épülő zenei nevelésben egyértelműen tetten érhetjük a módszer személyiségformáló hatását. A zene nem csak zenére tanít. Nemcsak emberileg hat ránk, hanem más képességeket is fejleszt. Nem elégszer beszélünk erről a hatásról, amilyen például a tánc mint mozgásforma alkalmazása során történik. A ritmusokkal való játékos feladatok és az énekkel való oktatás mind-mind jelentős szerepet játszanak ebben a folyamatban. Úgy is mondhatnánk, hogy a zene minden tantárgy közül a legalkalmasabb eszköz az általános képességek fejlesztésére.

Maga a nevelés tehát a személyiségfejlődés egyik legfontosabb tényezője. A gyermekkorban pedig ez nem más, mint a szervezett és tervszerűen megvalósítható szocializáció. Ezért tartom fontosnak, hogy minél előbb elkezdődjön ez a folyamat. Ha egy mód van rá, akkor már iskoláskor előtt. Van erről két rövidke történetem.

Évekig bevett szokás volt falumban, hogy valamelyik jelentős napon vagy éppen a gyermekhét alkalmával megkerestek az óvodából. Egyszerű oka volt ennek mindig. Látogassam meg őket, és énekeljek együtt a gyerekekkel. Persze ha lehet, vigyek egy csomó hangszert is, hadd ismerkedjenek meg a nebulók ezekkel a csodákkal. Igyekeztem minden alkalommal eleget tenni a kérésnek. Jó volt a sok apró emberpalánta közt leülni, és mesélni nekik. Majd következett az együtt éneklés. Volt egy dal, amit mindig elővettem. A műsor végén arra kértem őket, hogy óvó nénijükkel majd ismételgessék ezt a dalt, nehogy elfelejtsék. Óra végén elbúcsúztam, és hangos zsivaj kíséretében mentem haza. Pár év múltával azután igen váratlan meglepetés ért. Ekkor már javában dolgoztam mint zenetanár. Az év eleji kötelező ismerkedés alkalmával, amikor is minden ötödikes osztályba ellátogattam, váratlan dolog történt. Az egyik osztályban a gyerekek igen vidáman és hangosan fogadtak. Ezen nem lepődtem meg annyira. Nálam minden zeneóra igen hangos szokott lenni. (Ez lett az oka annak, hogy két év után áthelyeztek az iskola egy félreeső épületébe, így nem zavartam a kollégákat.) A hangos gyerekzsivaj azonban csak nem akart szűnni. Mindenki egyszerre mondta, hogy ők már tudják, ki vagyok. Rövid idő alatt, az osztályfőnök segítségével, már én is megértettem, miről van szó. Náluk jártam annak idején az óvodában, amire ők most is élénken emlékeztek. Mind egyszerre próbálta elmondani, hogy mit is látott akkor, és milyen dalt tanultunk. A másik meglepő történetre sem kellett sokáig várnom. Felsős tanárként eljött az ideje, hogy óraadás céljából meglátogassam az alsós osztályok egyikét. Egy harmadikos osztályba mentem, alig léptem be a terembe, máris hangos kiabálás fogadott. Elsőre nem is értettem, miről van szó. A tanító néni sietett a segítségemre. Persze, csak miután csendet vezényelt az osztályban. Arról volt szó ugyanis, hogy a gyerekek közül sokan élénken emlékeztek a pár évvel azelőtti ovis látogatásomra. Most is vittem nekik pár hangszert mutatóba. Alig szedtem elő őket, a gyerekek máris sorolták, melyik milyen hangszer. Nem csak erre emlékeztek, a dalt is tudták fejből, amit annak idején tanultunk. Nagy elégtétel volt ez akkor, és örömmel töltötte el a szívemet. Persze elévülhetetlen szerepe volt mindegyik óvónőnek abban, hogy a gyerekek ilyen szépen megjegyezték a dalt.

Ne is számoljunk utána, hogy hány év múlt el az óta a bizonyos óvodai látogatás óta. Nem ez a lényege ezeknek a történeteknek, máshol kell azt keresnünk. Történetesen ott, hogy hányszor találkoztam a gyerekekkel. Egyszer. Évi egy óráról beszélünk. Egyetlenegy ott töltött óra az óvodában. Ezen az úton menjünk tovább. Most gondoljunk bele, és ne legyünk nagyravágyóak, mi lenne, ha ezt mondjuk heti egy órával lehetne megcsinálni minden iskoláskor előtti intézményben. Milyen eredményre jutnánk? Önök milyen eredményre jutottak? Nekem egészen jó lett! Felmerült a kedves olvasóban valamilyen kérdés? Mondjuk, miért nincs ez nálunk is? Esetleg az, hogy ez mennyibe kerülne a szülőknek vagy az intézménynek? Vagy netán az, hogy ennek a hatása megfizethetetlen?! A válaszokat mindenki adja meg magának. Bár jó lenne néha hallani egy-két kreatív, a gyerekével törődő szülő hangját, gondolatát. Olyan szülőét, aki nem hárítja el magáról a rá eső feladatokat, és tisztában van a tanügyegyesek nehézségeivel. Nem utolsósorban azzal, hogy minden pedagógus azon fáradozik a munkanapja után, hogy a saját gyerekét is próbálja nevelni és oktatni. Ha mást nem is adunk nekik, de néha egy-egy mosoly vagy „köszönöm” kijárna.

A mai zenei példa a fentieket próbálja tovább görgetni. Mennyire és miért lenne fontos, hogy minden kis eldugott faluban működjön kihelyezett zeneiskolai tagozat? Szerencsések azok a helyek, ahol a gyerkőcöknek lehetőségük van zongora mellé ülni, és önfeledt játékukkal elkápráztatják a közönségüket.

Írjuk be a keresőbe: Bartók Béla: Játék, Cickom, cickom, vagyon-e szép lányod