„Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni” – mondta kétezer-ötszáz évvel ezelőtt a nagy görög filozófus, Hérakleitosz. E bölcselet, amely a világ és benne az ember folytonos változására hívja fel a figyelmet, a mai napig érvényes alapvető igazságot fogalmaz meg. Mégis a históriában úgy tűnik, Hérakleitosz megállapítása nem mindig érvényesül, hiszen az ember sűrűn lép bele, nem egyszer gázol térdig a történelem ugyanazon folyóiba. A világ vasárnap épp ennek lehetett tanúja, amint a különböző hírcsatornák közvetítésein keresztül élő egyenes adásban nézhette végig, amint a tálibok ellenállás nélkül vonultak be Afganisztán fővárosába, Kabulba. Így a dél-ázsiai ország ismét abba a folyóba lépett bele, amelyben egyszer, 1996 és 2001 között, már járt. Tegyük hozzá, a vasárnapi eseményekben nem az volt a meglepő, hogy az egyszer már elbukott radikális iszlamisták újból visszaszerezték a hatalmat, hanem az, hogy a tálibok milyen szédítő gyorsasággal söpörtek végig az országon, hiszen még néhány nappal Kabul eleste előtt is a Reuters brit hírügynökség amerikai hírszerzési értékelésekre hivatkozva arról adott tájékoztatást, hogy a tálibok harminc napon belül zárhatják körül, és kilencven napon belül foglalhatják el az afgán fővárost. Itt említsük meg, hogy az amerikaiak is beleléptek egy egyszer már általuk megjárt folyóba, abba, amelyet a vietnami háború során tapasztaltak meg. Pedig az Egyesült Államok elnöke, Joe Biden egy hónappal ezelőtt még magabiztosan arról beszélt, hogy a tálibokat nem lehet összevetni az észak-vietnami hadsereggel, közel sincsenek hasonló képességeik, és elképzelhetetlen, hogy arról lássunk majd felvételeket, hogy embereket kell helikopterrel felszedni az amerikai nagykövetség tetejéről. Vasárnap óta mégis pont olyan képsorokat látni, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a Saigon elestét megörökítő 1975-ös felvételekre.
Miközben sorra jönnek a felvételek a kabuli repülőtérről, amint a kétségbeesett afgánok életüket kockáztatva igyekeznek felkapaszkodni valamelyik külföldi repülőgépre vagy helikopterre, felmerül a kérdés: mi lesz most Afganisztán sorsa? Valóban visszatérhet az 1996 és 2001 között megtapasztalt tálib rémuralom? Esetleg az elmúlt húsz évben a tálibok is változtattak valamit politikájukon és készek engedményeket tenni az afgán társadalom felé? A hatalomátvétel, úgy tűnik, az afgán viszonyokhoz képest viszonylag békésen, nagyobb összecsapások nélkül zajlik le. Sőt a szakértők szerint az ország következő elnöke az az Abdul Gani Baradar lehet, akit nyugaton egy mérsékelt tálib vezetőként tartanak számon. Ő volt az, aki a legtöbbször ült tárgyalóasztalhoz az amerikaiakkal, bízva a béke megteremtésében, valamint szintén ő volt az, aki 2020 februárjában aláírta a megállapodást az amerikaiakkal, melyben a két fél kölcsönösen rögzítette, hogy nem fognak egymás ellen támadásokat elkövetni. Emellett, úgy tűnik, egyelőre nagyobb megtorlásokra sem kerül sor, sokkal inkább hagyják, hogy a legyőzött rendszer tagjai, szimpatizánsai és fegyveres erőinek tagjai elmenekülhessenek a szomszédos országokba. Nagy a valószínűsége azonban, hogy itt csak a tálibok óvatosságának vagyunk szemtanúi, amelyet uralmuk tartóssága érdekében tesznek meg. Megtorlásokra, a saría törvénykezés gyors bevezetésére, a világi iskolák azonnali bezárására, a nők jogainak látványos csorbítására, az elmúlt húsz év összes intézkedéseinek eltörlésére talán addig nem kerül sor, míg nem csitul az országot övező nagy médiafigyelem. Esetleg egy hosszabb átmeneti időszak fenntartása is elképzelhető a tálibok részéről, annak érdekében, hogy az ország ne szigetelődjön el teljesen, mint az az első uralmuk idején volt tapasztalható. Ezen a téren, úgy tűnik, már egy új szövetségesre is szert tehetnek, méghozzá mindjárt egy szuperhatalomra, Kínára. Hua Csun-jing kínai külügyi szóvivő ugyanis hétfőn kijelentette, hogy országa „baráti kapcsolatra” törekszik a tálibokkal, és hozzátette, hogy Peking nem zárja be kabuli nagykövetségét, és hajlandók támogatni az újjáépítést. Ha Kína végül hajlandó lesz a régi-új iszlamista rezsimet támogatni, az azt is jelentheti, hogy az ázsiai szuperhatalom bábáskodása és védnöksége alatt a tálibok az első uralomnál jóval hosszabb ideig maradhatnak hatalmon.
Nem tudni mennyi időbe telik, lehet, több hónapot vesz igénybe, de talán csak hetek kérdése, hogy végül ismét korlátlan diktatúra épül ki az országban. A tálibok már vasárnap bejelentették: az elnöki palotából hamarosan kikiáltják az Afganisztáni Iszlám Emirátust a jelenlegi köztársasági államforma helyett. Közben a középületekről eltávolították az afgán állami zászlókat és helyettük a fehér tálib zászlókat tűzték ki, jelezve hogyan is képzelik el a jövőben az államszervezést. Ki tudná ebben megakadályozni őket? Kabul bevételével a tálibok megnyertek egy hosszan tartó háborút, miközben érett gyümölcsként hullott az ölükbe a teljhatalom. Jelenleg egyetlen olyan tálib-ellenes erő sincs az országban, amely útjukat tudná állni. Sőt, a húszéves katonai beavatkozás ilyen csúfos vége után, hosszú évekig komoly nyugati beavatkozástól sem kell tartaniuk. George Robertson, a NATO korábbi brit főtitkára például már hétfőn kizártnak nevezte, hogy a történtek tükrében újabb nemzetközi katonai akció induljon a tálibok ellen brit részvétellel. És hogy az afgán nép mire számíthat a második tálib uralomtól? Azt jól szemlélteti a kétségbeesett menekültek nagy száma, köztük nőké és gyermekeké, akik szomszédos országokban, elsősorban Pakisztánban, Iránban és Üzbegisztánban keresnek menedéket az új rezsim elől. Sajnos sokkal elkeserítőbb azoknak a helyzete, akiknek nincs lehetőségük elhagyni az országot. Ők az általunk feltett kérdésekre a válaszokat saját bőrükön lesznek kénytelenek megtapasztalni.
Így hamarosan a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás 20. évfordulójára úgy emlékezhet az Egyesült Államok és a nyugati világ, hogy Afganisztánt ismét a tálibok uralják. Hérakleitosz bölcselete tehát valóban nem mindig alkalmazható a történelemre, vagy inkább helyesebb, ha ezt a mondást a históriában figyelmeztetésként írjuk fel: „Ne lépj kétszer ugyanabba a folyóba!”
