2021. november 29., hétfő
ANYASAROK

Szülői etikett gyermekorvosi rendelőben

Kissé személyesebbre veszem ma a hangot, s egy olyan témát fogok feldolgozni, amihez elengedhetetlen megosztanom egy történetet a hétköznapjainkból. Általában csak a saját tapasztalataimról beszélek, olyan dolgokról, amelyek személyesen engem érintenek – itt húzom meg a láthatatlan vonalat magánélet és a között, amit a nagyközönséggel is megosztok. Ez a történet most annyiban más, hogy nem csak rólam szól, nem csak engem érint, viszont le akarom írni mindenképpen, mert biztos vagyok benne, nem egyedi eset.
Ritkán járunk itthon orvoshoz, hiszen kevés időt töltünk Vajdaságban – normális esetben (értsd: mikor nem tombol éppen világjárvány) egy évben összesen talán két hónapot. Az utóbbi fél évben azonban valahogy mindig kifogtuk – akkor volt beteg a gyerek, mikor éppen hazajöttünk, vagy valamikor az alatt az idő alatt, míg itthon voltunk. Így volt ez legutóbb is. Alighogy átléptük a szerb határt, máris vettük az irányt az egyik közkedvelt topolyai gyerekorvoshoz. Általában nagy a sor, várni kell, ezt tudtam. Azt is tudtam egy korábbi látogatásnak köszönhetően, hogy az orvos ráérősen, alaposan vizsgál, nem sieti el a dolgokat. Nyugodtan ültem hát le, nem igazán idegeskedtem a várakozás miatt, bár egész éjjel úton voltunk, s aznap még csak nem is reggeliztem, a kávé, amit útközben ittunk, kordában tartotta a kimerültségem első jeleként jelentkező szédülést. A lányom már kevésbé viselte könnyen a várakozást. Üvöltött, és tiltakozásának a háromévesek dackorszakát megszégyenítő hisztivel adott hangot. Nem hibáztatom. Bár aludt egész úton, nyilván fáradt volt ő is, ráadásul beteg és éhes is, mert a fájó torka miatt nem igen reggelizett. Azt sem díjazta, hogy a gyerekorvos szomszédságában serényen dolgozott a fogorvos – fél mindenféle fúró hangjától. Az előttünk lévő kislány nagyjából tíz perce volt bent az orvosnál, s nagyon úgy tűnt, egyhamar nem is fog kijönni. Jobbnak láttam, ha az utcán várakozunk tovább. Talán a friss levegő, a megszokott emberi és városi zajok majd elterelik a figyelmét, gondoltam, és apát is leshetjük, hozza-e már a friss kiflit a péktől, hátha az esetleg jobban csúszik.
Mondanom sem kell, az egész utca minket figyelt. Miközben az én lányom továbbra is hangosan tiltakozott, ütlegelt és harapott, szegénykém azt hihette, nem értem, mi a baja, mit akar, és már majd kiugrott a karjaimból, két személy bement az orvosi rendelő folyosójára. Nem hittem, hogy a gyerekorvoshoz mennek, mert első ránézésre az anyuka mellett ballagó fiút termetéből adódóan idősebbnek néztem, na meg úgy voltam vele, ha mégis oda várnak, a szatyrom bent maradt a váróteremben a széken, csak látják majd, van ott már valaki más is előttük. Megérkezett a férjem a kiflivel, amit a továbbra is fennhangon ordító lányunk természetesen nem evett meg, szóval bementünk vissza a várótereembe. Akkor láttam, hogy az anyuka és a fia, aki olyan tizenhárom (férjem szerint inkább tizenöt) éves forma kiskamasz lehetett, valóban a gyermekorvoshoz várnak. Leültünk, és együtt várakoztunk tovább, az előttünk lévő kislány az anyukájával ugyanis még mindig bent volt.
A lányom kitartóan bömbölt. Azt hiszem, ekkor már azért sírt leginkább, mert a sírástól egyre többet köhögött, a köhögéstől pedig valószínűleg jobban fájt a torka. Felálltam és elkezdtem vele körbe-körbe sétálni a váróban, mutogattam neki a falra ragasztott állatokat, próbáltam kicsit lekötni, elterelni a figyelmét, több-kevesebb sikerrel. Már lassan fél órája vártuk, hogy az előttünk lévő kislány kijöjjön. Ahogy így járkáltam fel-alá a váróban, a kiskamasz anyja is felállt, s lassan elkezdett az ajtó felé oldalazni. Valamiért először meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg be akarna menni előttünk. Egyrészt azért, mert ugye utánunk érkeztek, másrészt meg azért, mert a fiának látszólag nem volt nagy baja – jó kedélyűen beszélgetett az anyjával, és megállás nélkül nyomkodta a kezében lévő telefont.
A férjem egyszer csak szólt, hogy figyeljek, amint kijönnek az orvostól az előttünk lévők, menjek rögtön, nehogy a másik anyuka megelőzzön. Arra gondoltam, hogy biztosan megértik, ha mi megyünk be előre, de azért közelebb húzódtam az ajtóhoz. Erre az anyuka is közelebb jött, türelmetlenül nézegette az óráját, és hangot is adott nemtetszésének. Én még mindig jóhiszeműen azt gondoltam, csak nem kell most nekem itt magyarázkodni, miért akarok előtte bejutni az orvoshoz. Ekkor már nagyjából egy órája vártunk, aminek kétharmadát a lányom végigüvöltötte. A férjem ekkor odalépett, és udvariasan megszólította a másik anyukát. Elmondta neki, hogy igazából előttük érkeztünk, csak kint várakoztunk az utcán (a bejárat előtt, egy torkaszakadtából ordító gyerekkel, az ember azt gondolná, eléggé feltűnő...), esetleg nem lenne gond, ha bemennénk előttük? És akkor elkezdődött...
Az anyuka arra hivatkozott, hogy neki vissza kell mennie dolgozni, a fiának csak ki kell mosni a fülét, öt perc az egész. Mondtam neki, hogy de hát itt voltunk előttük, igaz nem voltam a váróteremben, de a szatyrom ott volt a széken, meg különben is, nem látja, hogy a lányomnak mennyire elege van? Több sem kellett, rossz választ adtam, mert ő visszatámadt, hogy hát az ő fia is nagyon beteg, fáj a füle, s mit képzelek én, hogy ő figyelte, hogy kinek a táskája hol van? – mikor ők bejöttek nem volt rajtuk kívül senki, és most rajtuk a sor.
A lányom valószínűleg megérezte a feszültséget a levegőben, mert újra rázendített. Annyira dühös lettem attól, ahogy rám támadt ez a másik anya, aki a bajtársam kellene legyen, egy megértő fél ebben a helyzetben, nem pedig az ellenségem, hogy muszáj volt kimennem. Csak annyit vetettem oda foghegyről, hogy akkor tessék, menjen előre, bánom is én. Persze rögtön bűntudatom lett, amiért otthagytam a síró gyermekem az apja karjaiban, csak azért, mert attól félek, nem tudok uralkodni az indulatomon. Visszamentem, az járt a fejemben, hogy lehetek akármennyire mérges és csalódott, a lányomat muszáj megnyugtatnom valahogy. Kétségbeesésemben megszoptattam a váró folyosóján, mert jobb ötletem egyszerűen már nem volt. De ez sem működött sokáig, mert a fogorvos a másik rendelőben ismét rákezdett, s a fúró zaja kizökkentett bennünket a rövid időre beállt nyugalomból. Végső elkeseredettségemben azt reméltem, ez az éktelen ordítás talán meglágyítja a másik anyuka szívét is, hát hiszen az ő kiskamasz fia is volt valamikor egy-másfél éves baba. Nem ragozom tovább, bementek előttünk, majd nagyjából tíz-tizenöt perc után kijöttek, s köszönés nélkül távoztak. Mi is végeztünk tizenöt perc alatt, s kissé megnyugodva hazafelé vettük az irányt.
Hol is kezdjem? Nem akarok azon versengeni, kinek a gyereke betegebb, ki volt ott előbb, ki érkezett később, ki siet jobban. Én elhiszem, hogy az anyuka sietett vissza a munkahelyére, és elhiszem azt is, hogy a fiának fájt a füle. De. Ha van előttem egy egy-kétéves láthatóan szenvedő gyermek, s most mindegy azért szenved-e, mert fáj valamije, vagy csak éhes, álmos, melege van, türelmetlen, akkor megpróbálok együttérző lenni, előzékeny, sőt ne adj' Isten, meg is kérdezem, segíthetek-e valamiben. Lehet, csak mi vagyunk ennyire szociálisan érzékenyek. Nem tudom. Na de az biztos, hogy nem állok le vitázni azon, kinek van elsőbbsége. Az ok teljesen egyszerű: a tizenéves gyerekemnek meg tudom magyarázni, hogy legyen még egy kicsit türelemmel, ellenben egy torka szakadtából bömbölő egyéves és pár hónapos totyogónak kiselőadást is tarthatok a türelemről, nem hinném, hogy bármi is átmegy belőle.
Mi lenne, ha mi anyukák abbahagynánk a versengést, de úgy minden téren, s észrevennénk végre, hogy egy csónakban evezünk? Mi lenne, ha vitázás és veszekedés helyett, csak naponta egyszer, egy nőtársunkkal lennénk kedvesek és megértőek? Mi lenne, ha végre-valahára mi emberek egymást segítenénk ahelyett, hogy úton-útfélen bokán rúgjuk a másikat? Őszintén remélem, hogy az a nő soha nem kerül olyan helyzetbe, mint mi. De az is könnyen megeshet, hogy járt már az én cipőmben, s akkor ő volt a gyengébb, most pedig rajtam akarta elverni a port. Ha az utóbbi a helyzet, igazán sajnálom, és átérzem, de ez nem ok arra, hogy a következő emberen vezessük le a feszültséget. Segítsünk egymásnak, hadd neveljünk egy olyan nemzedéket, aki bölcsebben és emberségesebben viszonyul majd embertársaihoz, hátha kicsit jobb hellyé tesszük ezt a világot.