2021. október 24., vasárnap
Nagyszünet

Tanárnő, hol volt idáig?

Minél régebb óta foglalkozunk valamivel (nemcsak munkára gondolok, hanem bármire, amivel életünk során foglalkozunk, lehet ez a család, a barátok, bármi), annál inkább átadjuk magunkat és a gyakorlatunkat a rutinnak. Nehéz friss szemmel ránézni a dolgainkra úgy, hogy valóban lássuk, mit is csinálunk. A tanári munka tele van olyan elemekkel, amelyek miatt ezt megtenni mégsem olyan nehéz. Persze, tanára válogatja, mert ez is csak egy munka, és ebbe is bele lehet kényelmesedni, el lehet merülni a rutinos munkavégzésben, amit a rendszer fel is kínál, sőt, aki nem elég éber, azt bele is kényszeríti.

Azt a gondolatmenetet, amit most leírok, az indította el bennem, hogy júniusban, a ballagás után az egyik kolléganőm, akinek végzős osztálya volt, a bankett után mesélte, milyen jót bulizott az osztályával. Táncoltak, beszélgettek, viccelődtek, mindannyian nagyon jól érezték magukat, és a diákok egyszer csak megkérdezték tőle: Tanárnő, hol volt idáig? Igen – tette hozzá a történethez –, a négy év azzal telt el, hogy a hiányzásokat, az igazolásokat, az osztályzatokat nézte, és beszélte meg osztályfőnöki órákon. Én akkor nagyon elgondolkodtam ezen a történeten, és azóta is gyakran eszembe jut.

Négy évre kapunk egy lehetőséget, hogy életük talán legnehezebb periódusában felnőttként szinte napi szintű kapcsolatban lehessünk kamasz diákjainkkal. Ez alatt a négy év alatt nagyon sok olyasmit tehetünk, ami segíti őket, és életük meghatározó élménye lehet. Ha figyelünk rájuk, ha emberként vagyunk jelen, ha nyitott kommunikációt folytatunk velük, a szorongásaikat, a félelmeiket, a kudarcaikat, a harcaikat megismerhetjük, és – hiszen pszichológiát és pedagógiát tanultunk valamilyen szinten, de ettől függetlenül is van egy érzékenységünk a gyerekek iránt, ezért lettünk tanárok – a már meglévő élettapasztalatainkkal támogathatjuk, bátoríthatjuk vagy egyszerűen csak meghallgathatjuk őket. Minden kamasznak szüksége van olyan felnőttre, aki érti és komolyan veszi őt. Ha jó a diák viszonya a szüleivel, akkor tőlük megkapja a figyelmet, de még így is jól jön neki egy másik felnőtt, akivel más módon és más dolgokról beszélhet. De nemcsak a komoly dolgokkal kapcsolatban lenne szüksége a tanárra, osztályfőnökre, hanem éppen a könnyedséggel, lazasággal, vidámsággal, nevetéssel kapcsolatban is, hiszen ebben a korban szinte naponta és gyakran naponta többször is érzelmi kataklizmákat él meg, tanárként segíthetünk neki ezeknek a viharoknak a csillapításában is. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem könnyű. Sok tanárnak nem is olyan a személyisége, hogy képes lenne erre. Nem is kell, hogy minden tanár ilyen legyen. De azt hiszem, hogy osztályfőnökséget olyan emberre kellene bízni, aki képes erre. A fenn említett kolléganő ilyen ember. Ő képes rá, a ballagási banketten az osztálya számára ez ki is derült. Micsoda szörnyű felismerés, hogy elmúlt négy év, ami alatt mennyi fontos, emberi dolog történhetett volna, és ahelyett az történt, hogy a hiányzások mindig pontosan le voltak igazolva, vagy hogy a napló körüli adminisztráció mindig pontos volt! Kinek fog ez számítani? Ki nézte ezt meg? És ha meg is nézte valaki, mit számít? Ha viszont lettek volna közös, mély beszélgetések osztályfőnöki órákon és személyesen egy-egy diákkal, az életre szóló élmény, sok esetben valódi segítség lett volna sokuknak. Mekkora lehetőség, hogy csökkenthetjük a szenvedését a diákjainknak csak azzal, hogy emberként vagyunk velük! Milyen óriási hatás milyen kis áldozattal! Miért nem ismeri fel a tanárok nagy része ezt?

Miért történik ez így? Sajnos ugyanis ez jellemzi az iskolai életet. Nagyon kevés emberi találkozás van, pedig hatalmas lehetőség adott, hiszen naponta együtt vagyunk. Azért, mert adminisztrálni mindig könnyebb és egyszerűbb, mint embernek lenni. A tragikus ebben az egész helyzetben az, hogy éppen a rendszer alakította és alakítja továbbra is ezt a gyakorlatot. Egyre több és több teljesen értelmetlen és fölösleges adminisztrációt kell a tanároknak elvégezniük. Maga a tanítás is nagyon sok energiát követel, azután pedig ott az adminisztráció minden belőlünk emberit kiölő rabszolgamunkája, amit ha valaki úgy végez, ahogyan kell, akkor kizárt, hogy a diákokhoz emberként tudjon viszonyulni. Vannak persze olyan tanárok és osztályfőnökök, akik ismerik a diákjaikat, beszélgetnek velük, foglalkoznak az osztály közös ügyeivel, diákok közötti viszonyokkal. Ők azok a tanárok, akiknél nincs rendben tartva a napló, nem vezetik rendszeresen a hiányzásokat. Papíron nem teljesítenek, de pontosan tudják, hogy melyik diákkal mi történik éppen, hogyan él, milyen problémái vannak. Őket azonban a rendszer bünteti. Az igazgató újra és újra az adminisztrációt kéri számon rajta, hiszen az látszik. Hogy mennyit beszélget a diákkal, hogy mennyit segít neki, azt senki nem tudja a tanáron és a diákon kívül. Büntetés jár érte, nem jutalom és nem dicséret. Szerencsére minden iskolában van egy-két tanár, aki ennek ellenére is vállalja, mert tudja, hogy csak ennek van értelme, semmi másnak.