2021. október 24., vasárnap

A magány órája

Néha mindenki az, nem? Mindenki érzi úgy, még ha nincs is igaza. Gondoljuk, hogy ez történik, még akkor is, ha nem kéne. Tudod, hogy miről beszélek, ugye? Érzed te is? Ha most nem is, érezted korábban. Tudom, látom a szemedben – mondta.

Illusztráció: jezsuita.hu
Illusztráció: jezsuita.hu

Ezer meg ezer beszélgetés zajlott le közöttünk az előző mondatok köré font gondolatmenetekre építve, ezerszer megbeszéltük, hogy hagyjuk, mert nincs értelme, főleg úgy, ha senki nem hallja és mi sem tartjuk magunkat hozzá. Egyébként, ha hallaná is valaki, akkor sem értené, vagyis értené, de nem érdekelné. Ezek az emlékek és gondolatok fedték el szemem elől a tájat, ami otthont ad a falu egyetlen fesztiválszerű rendezvényének. Nem sok időt töltöttem egyedül, de pont elég volt, hogy máris kicsit elragadjon ez az egyszerű, de lerázhatatlan és kimerítő gondolat. Ültem a fűben és ezen töprengtem, miközben a társaság nagy része jól érezte magát valahol a sörsátor környékén. Talán csak igyekezett jól érezni magát, vagy legalábbis úgy tenni, mintha nem lenne semmi gondja. Pedig van, mindenkinek van. Nem egyformán kezeljük. Van, aki naphosszat taglalja élete minden mozzanatát, minden örömét és bánatát, vagy simán csak élvezhető történetet sző a napi munkája köré, de van, aki csak hallgat. Hallgat, figyel és tanul. Ettől szép az élet, nem vagyunk egyformák. Nagy kár, hogy gyakran azt várjuk másoktól, hogy olyanok legyenek, mint mi, mert egyébként képtelenek vagyunk megérteni, hogy mit miért tesznek.

– Gyere már, mit ülsz ott? – szólt egy távolinak tűnő, de közeli embertől jövő hang, jelezvén, hogy ideje lenne megmozdulnom.

– Mit akarsz már? – szóltam vissza lekezelően, de hangommal éreztetve, hogy csak viccelek.

Felkeltem a fűből, lassan csatlakoztam a többiekhez. Ebben az időben történt, hogy szinte mindenki a világ legnépszerűbb sportja kontinenstornájának lázában égett. Naponta három mérkőzés, volt beszédtéma. Csak a lányokat sajnáltam, leginkább még mindig a lesnél voltak leakadva. Mi az a les? Miért les, ha nem les? Ehhez hasonló kérdéseket dobáltak, de értelmes válasz nem igazán érkezett. Ekkorra már teljesen sikerült elfelejtenem az előző gondolatmenetet. Két pillanatnak tűnt, de egyszer csak leszállt az éj, s nagyjából tízet ütött a templom fénypompában úszó toronyórája. Lélekben egy pillanatra megint elhagytam a beszélgetést, s a többi embert figyeltem. Egyszer csak megpillantottam egy magányosan üldögélő fiatalembert. Teljesen átlagos, normális srácnak tűnt. Nem értettem, hogy miért ül egyedül.

– Mi járhat a fejében? – tűnődtem.

– Van egy perc vagy egy óra mindenki életében, ami olyan, mint nekem ez. Ülsz némán gondolkodva. Vagy nem is gondolkodva, inkább merengve valamin, amin nem érdemes, mert nem létezik. Legalábbis nem úgy létezik, hogy megfogható legyen, értelme legyen gondolkodni rajta. Miből fakad? Hova tart? Ki mozgatja? Miért mozgatja? Mi hajtja? Mit akar? Egyikre sincs válasz, csak az a furcsa hiányérzet és üresség, amit a megválaszolatlan kérdések hagynak benned. Ugyanúgy nincs értelme, mint ahogy annak sincs, hogy gondolkodjak rajta. Nekem ez jutott, nektek meg az. De vajon néha nektek is ez jut-e? Néha ti is érzitek-e ezt? – töprengésemben úgy képzeltem el, hogy a magányos ifjú elméjét ilyen gondolatok áztatják.

Miután ismét visszatértem társaimhoz, már hajnalodott. Ideje hazaindulni. Választhattam: társaimmal autóval vagy egyedül gyalog. Úgy döntöttem, hogy egyedül, sötétben sétálom le a nagyjából négykilométeres távot. Megközelítőleg egy óra séta. Ez lesz a magány órája. A magány órája, ami nem tudom, hogy valójában mikor kezdődött és mikor ér véget, ha véget ér egyáltalán. Eszembe jutott a sátorban magányosan üldögélő fiatalember, aki talán valós volt, talán saját magam képzelt kivetülését láttam a magány végtelen órájában, ami soha nem létezik, de mindig van.