2024. április 20., szombat

Cipőpertli vagy tépőzár?

„Aki húszévesen nem liberális, annak nincs szíve, aki negyvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze.” Nem fontos, hogy Churchilltől vagy mástól származik-e a megállapítás, de elgondolkodtató. Bár a szív helyett sok minden állhatna, a lényeg az, hogyha a fiatal nem igyekszik átlépni a szabadság korlátait, rendszerint élvezeteket gyűjtögetve, hanem „öregesen” megfontolt, akkor a koravének táborába kerül. Idősebb korban viszont tapasztalatokra és tudásra építkezik, megszerzett bölcsessége, felelősségtudata gátat szab az ifjúkori korlátlan szabadságigényének.

A fiatalsággal nincs is több gondunk, mint más időkben, a liberalizmussal inkább. Eleve a fogalommal. A brit miniszterelnök ugyanis már több mint fél évszázada halott, azóta pedig a szabadelvűek némelyike is azt állapította meg, hogy „a mindenki számára mást jelentő szabadság mindenki számára mást jelentő liberalizmust eredményezett”. Merthogy a liberalizmus alapkövét az egyéni szabadság alkotja.

Elindulni sem érdemes, hogy végigjárjuk a szabadelvű eszmerendszer kacskaringós fejlődési útját, mert ha csupán a nemzetet központba emelő és valójában nemzetteremtő, nacionalista liberalizmusnak mondott magyar szabadelvűektől indulnánk – Kossuth Lajostól, Eötvös Józseftől és Deák Ferenctől –, akkor is elfáradnánk, amíg megérkeznénk a mai valóságba. Ők pedig nyilván elámulnának: lám, mivé lett egy eszme. Nem is csak az ő országukban.

Csepeli Réka udvariasan fogalmaz, amikor azt mondja: A liberálisok gyakran szégyenlősen nem vesznek tudomást arról a misszióról, amelyet a XIX. században vállaltak. Mintha nem illene büszkének lenni arra, hogy a XIX. század első felében Latin-Amerika és Európa forradalmaiban a liberális egyet jelentett a „nemzetivel”, és a nemzetállam megteremtése, nem kizárólagosan bár, de dominánsan liberális program volt. A liberálisok mindenütt arra vágytak, hogy a dinasztikus elven szerveződött birodalmak átadják helyüket a nemzetállamoknak, ahogyan az logikusan fakad a népszuverenitás elvéből.

Leszögezhetjük, hogy életének rövidebb-hosszabb szakaszában mindenki szabadelvű, ha csak szórványokban is, még ha homályos is számára a liberalizmus elmélete. A gyakorlatot azonban éli, éljük. Egyszer jó érzéssel, máskor megborzongva. Ez utóbbira akár az is okot adhat, hogy manapság az új irány: hátra arc, éljen a birodalom!

S amikor már azt hinnénk, hogy „a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet”, akkor az ép elmére fittyet hányó új jogkövetelések jönnek, mert a szabadelvűség már az őrültséggel sem határos. Belefolynak egymásba. A mértékletesség és a felelősség elveszett a haladás útvesztőiben. Bár igaz, hogy a mértéktelenség nem a liberalizmus szüleménye, mert már a Paradicsomban történtek szerint tudjuk: az az egyetlen fa hiányzott a boldogsághoz. Lett belőle nagy boldogtalanság. De nem okulás az utódok számára. És az újabb mértéktelenségekért ki vállalja a felelősséget? Az intelmekre ugyanis kirekesztés a válasz, a híres liberális tolerancia a táboron belül lezárul. Az ellenvélemény irtandó.

Magyar pszichológusokat kérdeztek arról, hogy milyen hatással van a kisgyerekekre az életkorukat jócskán meghaladó ismeretek „érzékenyítő” oktatása. Rövid a válasz: ártalmas vagy kockázatos. A különös az, hogy a szakemberek legtöbbje csak név nélkül volt hajlandó elmondani gondolatait. (A progresszió nagyot üthet.)

Egykor a cipőfűző megkötése is föltételnek számított az iskolaérettséghez: kézügyesség az írástanuláshoz stb. Ma a liberális elméjű kioktatná a hagyományost: Hol élsz, te mucsai, ma már a tépőzár dívik?!