2021. október 24., vasárnap

Mosolygó hegy, bolgár gitárral

Eltűnt a tenger! – csattant feleségem hangja, benne szorongás, rémület, csodálkozás.

fotó: Pesevszki Evelin
fotó: Pesevszki Evelin

Egy tenger nem tűnhet el, a tenger végtelen, hatalmas, csoda bukdácsol minden hullámán, és olyan szorosan fércelték a partjához, hogy esélye sincs semmilyen eltűnésre – válaszoltam volna, de szólni sem volt erőm. Öröm bújt a testem minden résébe, éreztem, életem egyik legszebb napját élvezem, Barcelonában, a világ egyik legszebb városában barangoltam a családommal, két fiamat, Csabát, Tomit öleltem át a Kolumbusz-emlékmű előtt, fényképezőgép kamerájába bámultunk, arcunkon olyan mosoly ült, amilyen csak egy Kelet-Európából érkező, a katalán varázslattól megbabonázott emberek arcát festheti át a csodálkozás, az ámulat, az irigység, az elismerés színeivel.

– De igenis eltűnt. Nézz ki az ablakon… – szólt rám újra, a rémület mintha kicsit karcossá tette volna a hangját, vagy inkább élessé, amivel akár még az örömet is ki lehet operálni a testemből, de ott és akkor ez nem sikerült. Az ablakon kinéztem ugyan, de észre sem vettem, hogy a tenger valóban eltűnt. Soha nem látott dombok között araszolt velünk a vonat, ám én még mindig a Ramblát, Barcelona sétálóutcáját láttam. A fái alatt művészkedő, élő szobroknak öltözött férfiakat, akik egy-két euró reményében egészen kitekert pózokban igyekeznek elhitetni magukról, hogy ők Don Quijoték, Napóleonok, torreádorok, és csak akkor moccannak, fordulnak, ha azt a remélt egy-két eurót a hálás turista már beledobta az eléjük készített kartondobozba, vagy a régóta koszolt kalapba. 

– De hova tűnt a tenger? Ennek a vonatnak végig a partján kell haladnia, egyébként soha nem érünk haza – mondta a feleségem. Durcásan néztem ki az ablakon, olyan mogorva mackóvá váltam, akit dühös méhek zárnak el a méztől, de nem engedtem, hogy az aggódás akár csak egy picinyke szilánkot is lecsapjon fejszéjével arról a nagy örömtömbről, amit egész nap cipeltem magammal. Éreztem, lassít a vonat, várost láttam, házakat, az állomás peronjára árnyékot vető táblát, amin az állt: Sadabell. Én meg hangosan ismételtem a szót, egy város nevét, mintha verset mondanék, hiszen a spanyol nyelv nem más, mint költészet, akár még egy sportcipőhöz mellékelt használati utasítást is felolvashatna úgy egy színész, hogy tapsra ingerelje a hallgatóságát.

– Ilyen város pedig a tengerparton nincs. Csak nézd meg a térképet! A fenébe, ez a vonat elkanyarodott, és haladunk a hegyek felé, vagy mit tudom én hova – zakatolt feleségem hangja együtt a vonattal. És akkor már én is, Tomi fiam is döbbenten bámultuk a térképet, hangyányi betűk között kerestük az üdülővároskát, Calellát, ahol már napok óta laktunk, tenger zúgása, harsány német turisták éjszaka csöndjében toporzékoló hangja keveredett a sültek kisvendéglőkből kisurranó illatával. Ahol most éppen hatalmas ünnepre készülnek, hiszen Spanyolország játssza a döntőt Németországgal egy olyan játékban, ami megbabonázta az egész Földet, igen, focimeccs lesz, világra szóló rangadó, egy olyan viadal, aminek mámorába alámerül egész Európa. Az Európa-bajnokság döntőjét rendezik, amire hónapok óta vártunk, és amiről olyan büszkén meséltük otthon, Magyarországon, hogy mi bizony ezt Katalóniában nézzük majd, ahol hűs a tenger, mindig kék az ég, tüzes a bor, és a mólókhoz úgy simulnak a hajók, mintha szeretkeznének.

– Eltévedtünk? – kérdezte Tomi, amikor ez már nem volt kérdés, mert a tenger valóban eltűnt, mintha nem is mi szálltunk volna vonatra, hanem a tenger, és ki tudja, merre jár már, óceán lett-e belőle, vagy felszippantotta a Jóisten, hogy felhőkké varázsolva díszítse fel vele az eget.

Durva káromkodás tört ki torkomon, a vonatban felforrt dühömtől a levegő, észre sem vettem, hogy már a kalauz vállát markolom, megpróbálom előszedni minden angoltudásomat. A kalauz rémülten, és spanyolul rendelt segítséget, gondolom eltévedt turistákról beszélt, és azt hajtogatta: no Calella, no Calella, no Barcelona, no Barcelona… – hadarta, miközben egy diákarcú fiú lépett mellénk, és angolul magyarázta a kalauztól megszerzett tudást, amiből alig értettem valamit, és kézfejemmel töröltem homlokomról a kövérre hízott izzadtságcseppeket.

– Calella? Nyet Calella? – csörtetett át a vagonon egy szőke asszony, szemében még az enyémnél is nagyobb rémület, csak az a rémület már oroszos volt, mint ahogy a dühben megmártózó káromkodás is, amivel az ülésen száját tátó lányának üzent.

– Hát ez nyet Calella, az már igaz – huppantam vissza a helyemre pár perccel később, amikorra annyit kihalásztam tengernyi spanyol szó vizéből, hogy megnyugodhatunk, még ma jön vissza vonat, az szépen bevisz minket Barcelonába, és ha szerencsénk lesz (és ekkor menetrendet mutogatott a kalauz), ott elérhetünk még olyan csatlakozást, ami aztán Calellába röpít.

De ahhoz le kell szállni.

És mi leszálltunk.

De ahhoz órákat kell várni.

És mi álltunk a peronon, hogy végigvárjuk ezeket az órákat a világ végén, ahol lepusztult házak falán már évekkel ezelőtt megfakult a festék, a házakban emberek élnek, akik éppen hasukat simogatják vacsora előtt, és már szétolvadt bennük a várakozás öröme: a foci-Eb döntőjét fogják nézni, kezüket dörzsölgetik, naná, megkoronázzák a spanyol válogatottat (hogy is van akkor ezzel a Katalóniával, meg a szabadsággal? – harapdáltam kínos vigyorral arcomon a szám szélét), miközben a mi hátunkra szép lassan rászédül az este.

– Ez valami falu lehet. Ott meg a Montserrat hegye, ha jól látom – mondta a feleségem.

– És most mit csináljak Montserrattal? Talán másszam meg a hegyet? Amikor úgy ráragadtunk erre kis falura, mint légy a papírra, és amit egyébként, ha nem látnátok a táblán, San Vincente de Castelletnek hívnak – köptem ki számon a választ, dühömben még a Napot is szíven szúrtam volna, és megpróbáltam fölmérni, mégis hány olyan pislog ki rémülten a fejéből a csapatunkban, aki Barcelona főtere alatt rossz vonatra szállt. Az orosz anya, hát persze, az orosz lányával. És egy szépséges fiatalasszony, aki…

– Ő meg szerb, azt hiszem… – súgta a fülembe Tomi, halkan, mintha nem lenne tökéletesen mindegy, milyen hangerővel üvöltözünk Katalónia legmocskosabb falujának vasútállomásán magyarul. De Tomi illedelmes, ő is apját nyugtatná, és ezért még arra is hajlandó, hogy harcba vesse minden orosz tudását, száján szép rendben masíroznak ki a szavak, hogy meghódítsák az oroszokat, az asszonyt, a lányát, és a gyönyörű szerb hölgyet, aki mosolygós szemvillanással jelezte, érti fiam minden szavát.

– Gavaritye pa ruszki? – ámultak az oroszok. És egy perc múlva már tudtuk: Jekatyerinburgból jöttek (te jó ég, hány ezer kilométert kell utazni egy rosszul kiválasztott vonat kedvéért?), a szerb hölgy Beograd nevét ismételgette, ahonnan Barcelonáig menekült, hogy egyszerre három családnál is takaríthasson. De kit érdekel? – forrt bennem a düh, amikor feltűnt egy spanyol (katalán, ki tudja?), öreg volt, asszony, lassú járású. És idegesítő.

Mint minden és mindenki ezen a vasútállomáson, ahol mégiscsak megállt az idő. A lerongyolt büfében, ahol innivalót kerestem, átbotorkálva a síneken, mindenképp. A pult mögött korán ráncosodó, mosogatószertől szétmart kezű nő vizet lötyögtetett egy pohárban, és úgy tűnt, ez a víz éppen tíz éve lötyög, csak lötyög, a nő meg néz ki a fejéből, de nem lát, és nem is hall. A varázsszóra – kóla? –, aztán felébredt, si, mondta, és a raktárból előkotort egy félliteres palackot, de hozta magával azt a dohos szagot is, amitől rögtön felfordult a gyomrom.

Az asztaloknál öreg spanyolok (katalánok?) ültek, agyondolgozott markuk poharat szorongatott, de úgy, mintha soha nem akarnák a szájukhoz emelni, mintha eszük ágában sem lenne inni, mintha soha nem is érezték volna azt, milyen a szomjúság. Ezért aztán csak ültek, néha kinéztek az ablakon, bólintottak, mint akik nagyon elégedettek, mert látják a szemközti házfalra mázolt FREEDOM KATALONIA! feliratot, de az is lehet, hogy a Montserrat hegynek örültek, ami egy perccel sem öregebb náluk, csak magasabb.

Tudtam, pontosan két perc kell ahhoz, hogy felrobbanjak.

– Az meg bolgár… – súgta Tomi, és egy férfi felé bökött.

– Na, csak egy bolgár hiányzott. Mégis mi van itt, nemzetközi csúcstalálkozó? – morogtam, a bolgár meg rám nézett. Csúnya férfi volt, töredezett körmei alatt talán még olyan földet is találtam volna, ami akkor kapaszkodott a bőréhez, amikor rózsaföldeken hajlongva tűrte a Nap melegét, vagy fekete-tengeri kikötőben, ahol olajos ronggyal törölte meg kezét a dokkban, tengerjáró árnyékában, kirakodás után. És ez a csúnya bolgár mosolygott, nem szégyellte nikotintól barnult fogait, zavartan kaparászta borostás arcát, majd odalépett mellém, kezét nyújtotta. Ja, kérem, itt kézfogás következik, koszos izzadtságcsöppek cseréje, miközben a spanyol focisták már melegítenek a stadionban, éppen úgy, mint a németek. A Rambláról hazakészülnek az élő szobrok, tenyerükbe ürítik kalapjukból az eurót, Kolumbusz pedig az emlékmű tetejéről peckesen bámul az Újvilág felé, Csaba fiam meg a barátaival, kivetítő előtt üldögélve kortyolgatja a jéghideg sört…

A torkomban mintha meggyújtották volna a zsinórt, a gyomromban hasára fordult a bomba.

– Ez a vonat már soha nem jön – üvöltöttem bele az alkonyatba, pontosabban csak hittem, hogy üvöltöm, de a számból csupán nyafogós sziszegés szivárgott.

Azt is elnyomta egy dal. Orosz dal? Bolgár dal? Nem is tudom, mindenesetre a bolgár énekelte, térdén egy gitár pihent, ujjai hullámoztak a húrokon. A csúnya bolgár, akitől megtudtam, évek óta csavarog Spanyolországban, minden vagyonát egy válltáskában és két koszos nejlonszatyorban hordja, már nevetett, és láttam, boldog, mint akit felhőn szültek, és angyal vágta el a köldökzsinórt.

A bolgár énekelt is, rekedt hangon, ahogy a cigaretta füstjével húsz éve kínzott hangszálak engedték, az oroszok elmerengve dúdoltak, úgy tűnt, szemük nem Montserrat hegyét látja, hanem az Uralt. Erősödő hangjuk megtöltötte a peront, megtöltötte a fülünket, átugrott a síneken, besurrant a büfé nyitott ablakán, megmártózott az öregemberek poharában, körbeszaladta az állomást, s mire visszaért a peronra, már éreztem, lábam legszívesebben táncba hívna. Ezt érezhette a gyönyörű szerb hölgy is, mert egyszer csak megperdült, szélben táncoló szoknyája alól előbukkantak hosszú combjai, szájából vidám szerb dal röppent a peronra, ahol a spanyol (katalán?) asszony is letörölt arcáról minden fáradtságot, és pezsgő, bugyborékoló nótába kezdett.  Torkomból eltűnt a kanóc, ahogy eltűnt gyomromból a bomba. Az oroszok nevettek, a szerbbel összekapaszkodva kólót jártak, integettek, táncba hívtak, tapsoltak is, a bolgár kacsintott, mert látta: boldog vagyok, mégiscsak megmásznám Montserrat ránk mosolygó hegyét. Mert ő már sejtette: ezt az estét, az orosz asszonyt az orosz lányával, a szerb szépséget, a katalán öregasszonyt, és őt, aki Bulgáriából hozta a dalt, mit sem törődve focival, döntővel, soha nem fogom elfelejteni.

– Jön a vonat – mondta Tomi, nem suttogott, táncolt inkább a hangja.

– Barcelonába visz? – nézett rám a feleségem, mosolyán csúszdáztak a szeplők.

– Jön… Visz… – bólintottam, és nem tudtam, kinek fogom először elmesélni, hogy jártam Katalónia öt perc alatt megszépült falujában, San Vincente de Castelletben, aminek verscím lehetne a neve, ahol korán ráncosodó spanyol asszony háromdecis pohárban lötyögtetett egy deci vizet, és bolgár csavargó gitárját, oroszok táncát, szerb hölgy szépségét ámuldozva nézte Montserrat hegye.