2024. április 25., csütörtök

Asszonysorsok

Németországban a készenléti időre is jár a minimális órabér (Bonni levél)

Beperelte az illetékes német Munkaügyi Bíróságon az államot egy bolgár származású, ideiglenesen Németországban dolgozó ápolónő, mert úgy vélte, hogy a 83 millió lakosú országban dolgozó ápolónőknek, ápolóknak, akik főleg az idősekről, nyugdíjasokról és magatehetetlen német állampolgárokról gondoskodnak, és akik 24 órai ügyeletet tartanak az említetteknél, azoknak nem csak a 8 óra alatt elvégzett munkájuk után jár a fizetés, hanem a készenléti állapot idejére is meg kell kapniuk a minimális órabért. (ez jelenleg 9.60 euró óránként). A perben gyorsan döntött a bíróság és igazat adott a bolgár ápolónőnek.
Ennyi a gyorshír, ezzel a kérdéssel foglalkozom azért, mert ez a hír több ezer vajdasági olvasónkat is érinti, érintheti. Fontosnak tartom azonnal leszögezni, hogy Németországban jelenleg 3 milliónál több lakos szorul ápolásra, ezek egy részét állami vagy magánotthonokban látják el, de a statisztika 300 000 olyan családról tud, amelyben „házilag" oldják meg az ellátást, kevesebb esetben a családtagok, azaz a hozzátartozók, leginkább pedig a Kelet-Európa országaiból, így a Balkán térségéből, Szerbiából, de főleg Vajdaságból ide érkező nők, ritkábban férfiak. Ők végzik ezt a nemes, de nehéz munkát. Néhány földinkről írok most, példák által mutatnám be a jelenlegi helyzetet, persze eleve otthoni szemmel is nézve az itteni dolgokat.

A FODRÁSZNŐ

– Egy Zombor környéki faluból származom. Otthon fodrásznőként dolgoztam, oklevéllel, de alig akadt munkám a faluban. Mivel férjem meghalt a legutóbbi polgárháborúban, egyetlen lányom pedig férjhez ment, így 48 éves koromban vándorbotot vettem a kezembe. Először amolyan mindenes voltam egy családnál, mosónő, takarítónő, idős-ápoló, szakács és házvezetőnő egyszerre. Egy zombori magánközvetítő által kerültem ki először fél évre Bécsbe, de mivel a közvetítő zombori cég sokat levont a keresetemből, így felmondtam, és önállóan Németországban kerestem munkát magamnak. Most itt Darmstadtban dolgozom már teljesen feketén, a magam szervezésében – meséli a Magyar Szó egykori olvasója, K. S.
A nevének elhallgatását kérő személy a továbbiakban elmondta, hogy egy hatalmas családi házban lakik Darmstadtban. Egy magányosan élő, 83 éves háztulajdonossal együtt, a munkaadója pedig az idős férfi egyik gyermeke, aki orvos, népes családja van, és akik csak a heti bevásárlásban segítenek neki. A fodrásznő fő munkafeladata a ház idős tulajdonosának ápolása, gondozása és a teljes ellátásának biztosítása, a nap minden órájában, éjjeli ügyeletet is tart, úgymond 24 órázik a nagypapa körül.
– A házon kívül sehová sem megyek, esetleg a sarki boltig, önmagamnak vásárolni, szabad időmben pedig takarítok, rendezem a sok szoba valamelyikét, társasjátékokat játszom Herr H.-val, néha még énekelek is neki, fodrásznőként rendben tartom a frizuráját, mivel tűrhetően beszélek németül, így mesélek is neki néha, főleg a mi Vajdaságunkról. Ez az idős ember még igen életerős, kedvel engem, néha van olyan nap is, amikor hatszor készítek neki ennivalót, amolyan bácskai módon, amit nagyon szeret. Így 24 órázva összesen 6 hetet vagyok itt Darmstadtban, ezután 2 hétig a falumban pihenek, meglátogatom a lányomat, unokáimat, ismerőseimet, majd visszautazom Németországba, újabb 6 hétre. Az utazás költségeit kifizetik a magánszállítómnak, emellett minden egyes itt töltött napra készpénzben naponta 50 eurót kapok. A zsebpénzből pedig, vagyis a „mellékkeresetből" veszek magamnak cigarettát, más napi szükségleti cikket és ajándékot az unokáimnak, a többit pedig megtakarításként kezelem, azaz hazaviszem. Az ittlakás ingyenes, teljes ellátást kapok, tehát a most lejáró 6 hét után tisztán 2100 eurót tudok hazavinni. Ez másfél hónap alatt elvégzett munkáért otthoni szemmel nézve és otthoni árak alapján értékelve nagyon is elfogadhatónak tűnik. Sokkal jobb, mintsem otthon ülni és tűrni a nagy szegénységet – vallja a 48 éves fodrásznő.

A TANÁRNŐ


– Majdnem 10 évig voltam nyelvtanárnő otthon, a Tisza mentén. Németet tanítottam az egyik általános iskolában, de azután családi okok miatt (válás 2 gyerekkel) és mind jobban romló belső emberi viszonyok miatt felmondást kaptam és elköltöztem szülőhelyemről. Nem volt elfogadható munkahelyem, pénztelenséget, sorstalanságot, éhezést éreztem akkor, amikor kaptam egy meghívást külföldről. Egy korábbi osztálytársnőm hívott meg szobalányi munkára ide, ebbe az országba. Elfogadtam a meghívást, új életet próbáltam keresni. Németországban szobalányként hotelekben dolgoztam, leginkább meghatározott időre alkalmaztak, majd egy ötcsillagos szállodában voltam reggelikészítő leány, voltam mosodás majd belső ellenőr is, most pedig egy városi fenntartású idősek otthonában vagyok ápolónő. Immár 2 éve. Most úgy érzem, hogy megtaláltam önmagam – meséli a majdnem 50 éves B. I., Vajdaságból elszármazott tanárnő.
A napi munkájáról azt vallja, hogy az otthonban, ahol száznál is több idős egyénről gondoskodnak, a munkafeltételek rendkívüliek, kiválóak. Ha az alkalmazott korrektül dolgozik, ha szorgalmas és lelkiismeretes, akkor van esélye a haladásra, előrelépésre a munkában, továbbképzésre is van mód és lehetőség, és akár a főápolói rang is elérhető, ami az embernek kedvet és erőt ad. Természetesen az előléptetés nagyobb havi bevételt is biztosít és végeredményben ez sem mellékes. Ismert okok miatt a havi fizetésekről itt Nyugaton nem illik (majdnem tilos) beszélgetni, de én nyugodt vagyok e tekintetben, hiszen a két gyermekem már nagykorú és az egyik skandináv országban találták meg boldogulásukat. Éppen most, őszre tervezem meglátogatni őket, hátha addigra lecsendesedik ez a vírusveszély, mondja a tanárnő.
– Nem, nemigen megyek haza, hiszen a rokonság már kihalt, az ártatlan gyermekkori szép emlékeken kívül más már nemigen köt engem a hazámhoz. Bevallom, néha fáj az a rendezetlenség, az a nincstelenség, nekem is fájnak a mindennapok otthoni kínjai, de az vigasztal, hogy a mi otthoni polgáraink itt, Nyugaton minden olyan munkát el tudnak végezni, amire itt mostanság nagy szükség van. Itt legalább a munkánk nyomán méltányolnak is bennünket és meg is fizetik azt. Én még nem találkoztam itt negatív diszkriminációval, pedig már több mint 10 éve itt élek. Ha le tudjuk küzdeni a honvágyat, a mindig hazavágyódás erős kényszerét, ha tudunk az új helyzethez alkalmazkodni, akkor akár még otthon is érezhetjük magunkat. Itt Nyugaton nem az a legnagyobb gond, mint otthon. Igaz nem a pénz a legfontosabb a világon, de azért az otthoni pénznélküli, kilátástalansági sóhajok szinte idáig, a Rajna völgyéig is elhallatszanak.

A CUKRÁSZNŐ

Levelemben a továbbiakban megannyi példát tudnék felsorolni úgy az ápolással, mint a németországi munkavállalással kapcsolatban, hiszen lépten-nyomon találkozom az „otthoniakkal", a „mieinkkel". (Én leginkább a vajdaságiakra, szerbiaiakra gondolok, de ez esetben a „mieink" közé szívesen sorolom a volt Jugoszlávia térségéből ide, Németországba kerülő egykori honfitársaimat is. Így tekintek arra a cukrásznőre is, aki már túl van az 50 éven, a Dráva mellől származik és baranyai magyarnak vallja magát. Az idén került ide, Köln környékére.


– Nézze, én jól ismerem a Magyar Szót, hiszen 30 évvel ezelőtt egyazon ég alatt, egyazon országban a ma már nem létező Jugoszláviában éltünk, de nekünk úgy látszik az egész Balkán térségében egyazon a gondunk. – Nem az a fő gondunk, hogyan gazdagodjunk meg, hogyan legyünk milliomosok, hanem az, hogyan éljünk meg, hogyan éljük túl ezt a nagy válságot! Én a férjemmel és két fiammal azért indultam el ide „kényszermunkára", mert tudtam, hogy itt a szakértelem, a szorgalom, a jól végzett munka megbecsülésre talál, és az ezért járó pénznek a becsületes kifizetésére sor is kerül, nem úgy, mint otthon, a Balkánon. Nem, nem politikai vagy hovatartozási, nem is nemzetiségi alapon elhangzó szavak ezek részemről, hanem azért szólok, mert én otthon cukrászként sehogyan sem tudtam boldogulni. Itt, igaz csak ápoló, házvezetőnő vagyok, de az elvégzett munkám értékét, percnyi pontossággal, az előre megszabott összegben kifizetik. Együtt van a családom, unoka is érkezett már, itt született Kölnben... Hiányzik az otthonom, de a korábbi időszakban otthon átélt nyűglődés, szenvedés, vitatkozás nem. Persze hétvégeken, ünnepnapokon, talán álmunkban is mindig otthon járunk, de a megélhetés ide köt bennünket. Én csak sajnálom, hogy nekünk otthon nincs ilyen jól működő, berendezett életünk – vallja a cukrásznő.

A BÍRÓSÁG DÖNTÖTT

A német illetékes bíróság tehát döntött a külföldről érkezett és állandóan ügyeletet is fenntartó ápolók javára: ki kell fizetni a készenléti állapot idejére is a minimális órabért, ami a levelem írásának pillanatában Németországban 9,60 euró óránként. A gondozásra váró páciensek érdekvédelmi egyesülete azonban úgy véli, hogy a bíróság ilyen döntése hasonló a cunamihoz, és ezt a gondozásra várók hozzátartozói nem tudják elfogadni, nem tudják kifizetni! Az itteni szakértők úgy vélik, hogy a feketén alkalmazott ápolók száma a bíróság döntése miatt gyarapodni fog, viszont Németországban a feketén történő alkalmazást súlyosan bünteti a törvény! Levelem elején említettem, hogy egy bolgár származású ápolónő tett feljelentést a Munkaügyi Bíróságon, aki 7 hónapon át „24 órázott" ügyelt egy családnál, és bizony a bíróság a hét hónapra összesen még 42 636 euró kifizetését ítélte meg utólag a találékony és sokat dolgozó bolgár ápolónőnek. Az ítélet pedig azonnal végrehajtható.
Hogyan alkalmazhatók tehát az ápolók Németországban a jövőben? Erről a politikai testületeknek kell dönteni. Jómagam valószínűsítem, hogy nem dönt a német legfelsőbb testület, a német parlament nem határoz egyhamar, hiszen ez év szeptember 26-án kancellárválasztás lesz ebben az országban, és csak ezután dőlnek majd el az erőviszonyok, csak ezután hozzák meg a kisebb döntéseket. Egy azonban biztos: a mi vajdasági, szerbiai ápolóinkra mind jobban szükség lesz Németországban, amelyben évente félmillióan vonulnak nyugdíjba. Persze, egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi pénzért vállalják a házvezetőnői vagy ápolói munkát. Ha utánaszámolunk, hogy a fent említett hölgy naponta 50 eurót kapott, akkor az 24 órára átszámítva alig több kéteurós órabérnél, de még ha beleszámítjuk a kosztot és kvártélyt, akkor sincsenek ezek a nők, asszonyok agyonfizetve. Úgy tudnak megtakarítani némi pénzt, hogy minden igényükről lemondanak, az otthonuktól, szeretteiktől távol vannak.