2024. április 20., szombat

Hajnalok

A korán kelés a természet rendje. No, nem az a fajta, amikor a parasztember virradat előtt útra kelt a szekerén, hogy világosodásra odaérjen a szántóföldjére ekézni, kapálni, aratni; hazafelé meg alkonyattájt elindulva megpihenjen döcögő kocsiján, sötétedésre visszatérve házába. Látta a napkeltét és a naplementét is, kukoricaszedéskor pedig a hold állásával és a csillagképekkel ismerkedhetett. Ma már túlhaladottnak tűnik a korai napkezdés, ami abból is sejthető, hogy giccsesbe hajló vagy bármilyen fotók alig készülnek az ébredező fényekről, annál több a lebukó napról.

Pedig nem volna szabad derékon belevetődni a délelőttbe – mintha színházba a második felvonásra érkezne a néző –, vagy mámorosan beletámolyogni, tíz órakor jó reggelt köszönni, mert minden nap egy fölkínált lehetőség, újrakezdés, alkalom, amelynek elkallódó óráival az esélyek is apadnak.

Szóval olyan hajnalra gondoltam, amikor az ember az udvaron vagy a teraszon idejekorán maga elé húzza a kávét, mélyet szippant az illatából és az átkos cigarettából, tervez, gondolkodik, esetleg csak az agy teljes ébredését várva figyel. A rózsafa ágai közé szőtt pókháló harmatcseppjein villog az életre kelő és életet adó napsugár, a későn ébredők elől pedig elillan, másnap hajnalra visszatérve. Közben élvezni lehet, hogy a hőségével mind kegyetlenebbé váló nyárban ilyenkor még üdítően lebben a levegő és vele együtt a madarak éneke. Úgy tűnik, a hajnalt a legszebb dallal köszöntik, pedig bizonyosan errefelé senki sem vakította meg őket. Merthogy ébresztő hangjuk olvasmányélményt is kelt: Déry Tibor írta – s így én is megemlítettem már –, hogy az olaszok igen kegyetlenül bánnak velük. Vagy csak régebben tették (?), amikor a madárpusztítást gyéren torolta meg a hatóság, és az apró szárnyasokból is volt annyi, hogy Itáliában évente 150 milliót halomra lőjenek, vagy hálókkal megfogjanak. Ez utóbbi eljárást szolgálták a tüzes vassal megvakított hím rigók – tettek ilyent a történelem folyamán emberekkel is –, amelyek kalitkába zárva csalogatták énekükkel csapdába tömegesen társaikat, mert állítólag a vak rigó szebben énekel. Itthon pedig, ha estefelé is megszólalnak, mintha álmosabb lenne alkonyati énekük a hajnalinál. Bizonyára elfárad a hangszerük, hogy nyugovóra térjenek az új hajnal köszöntéséig. Hiszen nem fiatal emberek ők, hogy a sötétségre várva induljanak éjszakai életet kezdeni – amikor a denevérek is elülnek –, mert nem divat már a számonkérés: aki éjjel legény volt, az legyen nappal is. (Régi idők, pfuj!) Bár némelyiküket a hajnal inti haza, de nem új nap kezdetére, csak a hosszúra nyúlt réginek a befejezésére. Kinek reggel kezdődik az éjszakája, arra ugyan milyen nap vár?

De mi most az ébredést figyeljük, a sunyin bámész macskákat, amelyek – ha némelyikük már dúsított műételen éli is mindennapjait – javarészt elszoktak az egerészéstől, de vadászösztönüket előcsalják a madarak. Az élelemszerzés gyilkos hobbivá silányul szórakozásuk által.

A reggelben föloldódó hajnal munkába küldi a kerékpáros dolgozókat: a napszámosokat, akiket a virradat csupán azért nyűgöz le, mert tudják, rövidesen kemény megpróbáltatás szakad rájuk a határban, a melegrekordot döntögető forróságban. És indulnak azok az „állami” alkalmazottak is, akiknél a régi időkből visszamaradt a hatórai munkakezdés, merthogy a többség régóta hétre-nyolcra jár, értelmetlenségre kárhoztatva a korán kelést: otthon nem tud mit kezdeni röpke idejével, a délutánja ezzel együtt megrövidül. Majd autók dübörögnek, csendesednek a madarak. Lám, mennyi minden történt már ma, pedig csak most indul a nap.