2024. április 25., csütörtök
PSZICHOLÓGIA

A szülővé válás lélektana

Az első gyermek születése és ezáltal a szülővé válás az élet természetes velejárója. Ahhoz, hogy sikeresen teljesítsük a gyermekvállalással járó feladatokat, illetve magasabb szintre lépjünk saját személyiségfejlődésünkben, elengedhetetlen, hogy megtanuljunk felelősséget vállalni. Mi minden határozza meg, hogy ez a folyamat mennyire zökkenőmentes, és hogy kiből lesz jó szülő? Cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Sokféle motívum állhat a gyermekvállalás hátterében; a gondoskodás, nevelés iránti igény megélése, gyermekünk fejlődésének nyomon követése, a gyengédség és a szeretet megtapasztalása… Amikor egy pár úgy dönt, hogy gyermeket vállal, abban a társas elvárások is közrejátszanak, legyen szó szülői, kortársi, vagy akár a tágabb társadalomból érkező nyomásról. A kívülről érkező elvárások szocializációnk során észrevétlenül beépülnek az én-, illetve jövőképünkbe, majd anélkül is hatnak ránk, hogy tudnánk róluk.

Húsz-, negyven- vagy ötvenévesen?

Vannak, akik viszonylag korán, már a húszas éveik elején ösztönösen érzik, hogy szülők szeretnének lenni, ám vannak, akik csak jóval később, a negyvenes-ötvenes éveik alatt érnek meg erre a feladatra. Vajon mi mindenen múlik, hogy kinél mikor jön el a szülővé válás ideje? A kérdést nem egyszerű megválaszolni, mivel ahogyan a személyiségfejlődésünket is számos genetikai-biológiai, illetve környezeti tényező befolyásolja, úgy ezt a folyamatot is több tényező határozza meg.

Először is nagyon fontos az egyéni fejlődési történetünk. Ez magába foglalja, hogy mennyire alakult ki az, hogy bízzunk önmagunkban, és hogy mennyire pozitív az önmagunkról alkotott véleményünk. Meghatározó a párkapcsolati életünk is, vagyis, hogy mennyire érezzük azt, hogy támaszkodhatunk a párunkra, és megbízhatunk benne. Az empátia, a figyelmes meghallgatás, az őszinte kommunikáció képezi egy bizalmi kapcsolat bázisát. A gyermekvállalás a párkapcsolat, illetve a házastársi kapcsolat olyan állomása, amely próbára teszi a párokat abból a szempontból, hogy mennyire képesek mozgósítani mindazokat az erőforrásokat, amelyekkel rendelkeznek, és mennyire tudnak a közös cél érdekében együttműködni, összehangoltan, egymásra kölcsönösen támaszkodva családot alapítani.

Az új helyzetekhez való alkalmazkodás képessége, amit a pszichológia rugalmas megküzdésnek vagy rezilienciának nevez, a várandósság, illetve az első gyermek megérkezésének időszakában is kiemelt jelentőségű. Ahogyan a diádból triád lesz, megszaporodnak a teendők, jobban megoszlik a figyelem, a szimbiotikus szerelmi kapcsolat egy új élettel bővül. Mindaz a külső támogatás, amely ebben az időszakban a pár felé érkezik – legyen az a családtól vagy a közeli hozzátartozóktól, barátoktól kapott érzelmi támasz, vagy valamilyen anyagi, tárgyi segítségnyújtás –, hozzájárul ahhoz, hogy a pár könnyebben vészelje át ezt az időszakot. Azok a friss szülők, akik gazdag szociális hálót alakítottak ki, előnnyel indulnak azokhoz képest, akiknek maguknak kell megoldaniuk a felmerülő problémákat.

A szülői szerep újfajta kihívásokat rejt magában

Ha végiggondoljuk életünk színtereit, kapásból számos olyan szerep juthat eszünkbe, amelyeknek nap mint nap meg kell felelnünk, és amelyek szinte már személyiségünk részévé váltak. Vannnak szerepek, amiktől szenvedünk, és vannak, amikben egészen önmagunk tudunk lenni. A szülői szerep újfajta kihívásokat rejt magában, amelyeket igazán akkor fogunk megtapasztalni, amikor élesben kell helytállnunk. Olyan ez, mint amikor elméletben megtanuljuk, hogyan kell egy konfliktust megoldani, viszont a gyakorlati próbákon keresztül sajátíthatjuk el ennek a képességét.

Előfordulhat, hogy a szülői szerep elvárásai összetűzésbe kerülnek a munkahelyi, a vallási közösségbeli vagy a partneri szerep elvárásaival. Ennek az az oka, hogy a baba születése után a szülői szerep kerül előtérbe, ezért természetes, hogy átmenetileg nagyobb figyelmet kap, mint a szerelmi kapcsolat vagy a munka. Sokan érezhették már azt, hogy a munkahelyi követelmények és a családi élet kihívásai nehezen egyeztethetők össze. A szülői szerep különleges helyet foglal el a többi között, ugyanis más szerepeinktől eltérően nem fokozatosan alakul ki, és bizonyos értelemben megmásíthatatlan. Az, hogy számunkra mit foglal magába a szülőség, befolyásolja, hogy mennyire leszünk elégedettek azzal, ahogyan életünknek e színterén teljesítünk. Ha identitásunk részeként tudjuk elfogadni, befogadni az anyaságot, illetve az apaságot, ezáltal feloldódhatunk a szerepben, azonosulhatunk vele.

Bennünk milyen kép él a szülőségről?

Az, amit elképzelünk, hogy milyenek szeretnénk lenni szülőként, személyes kapcsolati élményeink sokaságából alakul ki. Életutunk során összegyűjtött tapasztalataink lenyomatot hagynak bennünk arról, hogy milyen egy jó és milyen egy rossz anya vagy apa. A pszichológia sémáknak nevezi azokat a gondolati egységeket, amelyekbe a dolgokról alkotott elképzelések tömörülnek. A sémák a várandósság és a csecsemővel való korai interakciók során erősödnek meg.

Az anyának konkrét elképzelései vannak a saját csecsemőjéről. Fantáziál arról, hogy milyen nemű lesz, hogyan fog kinézni, kire fog hasonlítani… Gondolkodhat arról is, milyen lesz ő maga anyaként, és hogyan alakul majd át mindeközben a nőiessége. Végül, de nem utolsósorban eszébe juthatnak a saját anyjával kapcsolatos tapasztalatai is: Milyen képem alakult ki a saját anyámról? Milyen volt ő anyaként?

A gyermekvállalással a szüleim gyermekéből a gyermekem szülőjévé válok, ezáltal a gyermekkor végérvényesen elveszik. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a korábbi szerepeink ezután teljesen eltűnnek, viszont jelentősen átrendeződnek, és ez életünk minden területére hatással lesz. A gyermek megszületése megköveteli, hogy a fókusz áthelyeződjön; átalakul a prioritási sorrend, bizonyos dolgok fel-, mások leértékelődnek.

Mi a helyzet az apákkal?

A hagyományos családmodell, mely szerint az apa mint családfő a tekintély képviselője, az anya pedig a béke őrzője, a gondoskodás megtestesítője, az utóbbi évtizedekben jelentősen átalakult. Annak ellenére, hogy fontos a feladatkörök elosztása, ennek elsősorban sokkal inkább a konfliktusok elkerülése, mintsem az alá- és fölérendeltség kifejeződése a célja.

Hagyományosan az apa felelőssége a fegyelmezés, a családi egység fenntartása, valamint a család egzisztenciális biztonságának a megteremtése. Napjainkban egyre elterjedtebb azonban az a trend, hogy az apáknak is gyengédeknek, szeretetteljeseknek kell lenniük, valamint a fegyelmezés mellett fontos, hogy az anyákhoz hasonlóan ők is érzékenyen és együttérzően viselkedjenek. Természetesen nagyok az egyéni különbségek abban, hogy a férfi apaként mennyire vonódik be az apaságba. A nőkhöz hasonlóan náluk is számít az, hogy ők maguk hogyan viszonyulnak a szülői szerephez, vagyis hogy alapvetően pozitívan állnak-e hozzá, avagy ellenállóak.

A kutatások egy izgalmas tényezőről számolnak be, ami közrejátszik abban, hogy a férfiak milyen mértékben vonódnak be az apai teendőkbe, ez a tényező pedig a munka. Azok a férfiak ugyanis, akik elkötelezettek munkájuk iránt, és élvezettel, érdeklődéssel végzik, a családi életbe is jobban bevonódnak. Emellett az is megfigyelhető, hogy az apaszerep hatására csökken számukra a munka értékessége. Azok a férfiak, akik kevésbé érzik magukénak az apaszerepet, jobbra értékelik a munkájukat.

Gondoljunk csak bele: ha valamiben gyengébbek vagyunk, és ritkán élünk meg sikereket, akkor inkább abba fogunk időt, energiát fektetni, amiben arról kapunk visszajelzést, hogy jól csináljuk a dolgunkat. Ez a könnyebb, rövid távon kielégítőbb út, ám ha a párunk támogatásával kivesszük részünket az apaságból, olyan új élményekkel gazdagodhatunk, amik más tevékenységek által nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem élhetők meg. Ahhoz, hogy egy férfi képes legyen felelősségteljesen beállni az apaszerepbe, szükség van arra, hogy valamilyen szinten elengedje azt a fiúszerepet, amelyet saját szüleivel megélt, vagyis a fizikai leváláson túl sor kerüljön a lélektani elengedésre is. Ez nem azt jelenti, hogy meg kell feledkezni az eredeti családról, de ebben az időszakban a pszichés energiákat az újonnan alakuló család felépítésére szükséges fordítani.

Lelki változások a várandósság idején

A várandósság ideje alatt a testi változások mellett a lélek is átalakul. A következőkben azt tekintjük át, hogy az anyák milyen lelki változásokon mennek keresztül a három trimeszter alatt.

Első trimeszter: Ráhangolódás a várandósságra. Az első trimeszter kulcsszava az elfogadás. Ennek az időszaknak elsősorban arról kell szólnia, hogy az anya befogadja a magzatot, és hogy kialakuljon nála az anyaság képe. Ez alatt az idő alatt elkezd megváltozni az, ahogyan saját magára, a testére és a nőiességére tekint. Előfordulhat, hogy ebben a periódusban a partnerkapcsolatban konfliktusok merülnek fel. Fontos, hogy a partner mindvégig megértő és türelmes legyen, ugyanis a terhesség előrehaladtával az anya egyre jobban igényli a biztonságot, amit elsődlegesen ő tud megadni. Az anya számára saját maga és a baba fejlődése szempontjából egyaránt a szeretetteljes, meleg és elfogadó közeg a legjobb.

Második trimeszter: A személyes kapcsolat kialakulása a magzattal. A második trimeszter során az anya egyre intenzívebben érzi a magzatot, egyre erősebben észleli a jelenlétét. Ennek köszönhetően erre az időszakra különösen jellemző, hogy az anya befelé fordul, elmélkedik, és a babáról fantáziál. Ezek a magzatról alkotott képek egészen részletesek tudnak lenni, és részben ennek köszönhető az is, hogy egyre személyesebbé válik a kapcsolatuk.

Harmadik trimeszter: A szülésre való felkészülés. A harmadik trimeszter középpontjában a testi változások állnak. Ebben az időszakban a korábbi, idealisztikus kép, melyet az anya a magzatról alkotott, leépül, és helyére egy reálisabb kép kerül.

A terhesség kezdetét arra az időpontra datáljuk, amikor a pár megtudja, hogy gyermeket vár. Amikor egy nő anyává, a férfi pedig apává válik, az mindkettejükben számos tudattalan érzelmet aktivál. Eszükbe juthat a saját gyermekkoruk, az, ahogyan az ő szüleik bántak velük kisgyermekként, vagy hogy jelenleg milyen érzelmek fűzik őket hozzájuk. Az újonnan felbukkanó érzelmek és átalakuló szerepek mind-mind hatással vannak a pár életére, és jelentősen felbolygatják. A gyermekvállalás a kezdetektől fogva nyílt, őszinte, figyelmes kommunikációt igényel. Az önismeret e téren is kulcsfontosságú; legyen szó a gyermekvállalás mögött meghúzódó motivációról, a lehetséges kihívások, érzékeny pontok kezeléséről, a félelmekről vagy a szorongásról.

A szülői szerep kimunkálása hosszú folyamat, és ehhez nagyon jó, ha van mellettünk egy támogató társ, aki segítséget nyújt.

Kettőből három

A várandós nők fizikai átalakulása, a testhatárok átrendeződése mind azt szolgálja, hogy az „én” helyett a „mi” kerüljön előtérbe. Ez a folyamat párhuzamba állítható azzal, amit a párok a párkapcsolatuk kezdetén élnek át. Az ismerkedés szimbiotikus időszakában fellazulnak az énhatárok, beszűkül a figyelem, és szép lassan az „én” és a „te” helyett egy újfajta egység jön létre, a mély intimitást jelképező „mi”. Amikor az első gyermek születését várjuk, az azzal jár, hogy felkészülünk arra, hogy a kétszemélyes kapcsolatból három fős csapat lesz, hiszen egy újonnan érkező csecsemőt fogadunk be az addig elzárt kis világunkba. Ezt a folyamatot segítik mindazok a hormonális és pszichés változások, amelyeken a jövendőbeli anyák és apák is keresztülmennek.

Otthonról hozott mintáink és tapasztalataink a hozott csomagunk részei, és ezek meghatározzák, hogy milyen szülővé válunk. Ahhoz, hogy gyermekünkben stabil, megtartó és biztonságot sugalló világkép alakuljon ki, fontos, hogy összehangolódjunk a párunkkal.