2021. október 18., hétfő

A topolyaiak áldozatáról és hűségéről

A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet által útjára bocsájtott, és Molnár Tibor jeles zentai levéltárosunk felügyeletében megjelenő Délvidékiek a nagy háborúban című sorozat 3. köteteként közzétett, Tomik Nimród szerkesztette Hősiesség és szolgálat – Topolya a nagy háborúban (1914–1918) (2020) című kiadvány – Molnár Tibor Szabadka a nagy háborúban (1914–1918) I. kötete (2018) és a Besnyi Károly szerkesztésében napvilágot látott Közös múltunk és sorsunk – A nagy háború emléke Bácskossuthfalván 100 év távlatából (2018) könyvei után – immár végképp bebizonyította a koncepciózus vállalkozás jelentőségét. A Délvidékiek a nagy háborúban könyvsorozat megálmodói nem kevesebbre vállalkoztak, mint száz év elmúltával a levéltárakban és a magángyűjteményekben föllelhető dokumentumok alapján néven nevezni mindazokat a délvidéki embereket, akik a történelmi Magyarország összeomlását megelőzően megjárták a frontokat, megszenvedték a lövészárkok nyomorát, külön tisztelettel hajtva fejet a hősi halottak emléke előtt. A délvidéki honvédek sorsa azért vált különösen tragikussá, mert a hazáért tett szolgálatuk szomorú „jutalma” az ország elvesztése lett.

A topolyaiak történetét földolgozó Hősiesség és szolgálat című kötet Topolya a XIX. század végén és a XX. század elején című, Cservenák Pál tollából született bevezető tanulmányból kiderül, a Bács-Bodrog vármegye szívében elterülő város szorgalmas lakosai mindenkor tisztességgel szolgálták közösségük boldogulásának és fölemelkedésének ügyét. A történetírás az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején különös együttérzéssel szólt a „nagy szaladás”-ról; 1849. január 30-án a szerb csapatok ágyúzták a várost, melynek nyomán mintegy 200 ház és melléképület égett le, a lakosság nagy része Csantavér és Szabadka irányába menekült. A településre törő martalócok az emberek tucatját ölték meg. Az önkényuralom idején, a megpróbáltatások ellenére Topolya szorgalmas lakói újraépítették a települést, 1859-ben már 7448 lakosa volt a városnak, ebből 7001 római katolikus felekezetű. A polgárosodás fél évszázada hozta meg a város látványos fejlődését, az 1867 utáni évtizedekben jelentősen nőtt a kézművesek és a kereskedők tábora, új városházát építettek, s a dolgos kezek nyomán hatosztályos népiskolája, tanonciskolája és polgári iskolája volt a városnak, felépült a Zárdaiskola is, ahol a leánygyermekeket oktatták. Az 1896 után megjelenő Bács-Topolyai Hírlap ugyancsak a kulturális fölemelkedés ügyét szolgálta. Az 1912. évi véderőtörvény értelmében szabadkai székhellyel létrejött a cs. és kir. 86. gyalogezred, melynek kiegészítő területéhez Magyarkanizsa város, Zenta város, a zentai járás, az óbecsei járás és a topolyai járás tartozott, háborúra, világégésre azonban senki sem gondolt, a zsellérek és a parasztok a tisztességes napszámért küzdöttek, s legfeljebb az aratósztrájkok okoztak gondot a csendőrségnek. Amikor 1914 júliusa utolsó napjaiban a Monarchia hadat üzent Szerbiának, a topolyai fiatalok többsége rövid kis összetűzésnek vélte az eseményeket, ám a háború hamarosan tragikus fordulatot vett. „A magyar honvédség, amely a közös haderő részét képezte, erejét felülmúlva, óriási emberveszteségek árán állt helyt – írta tanulmányában Cservenák Pál. – A hátország az 1917-es esztendő elején már a kimerültség jeleit mutatta. A gazdasági élet hanyatlott, a mezőgazdaságot túlterhelte a háború. Topolyára is beköszöntött a nélkülözés kora.”

Molnár Tibor Az osztrák–magyar haderőreform című írásában részletesen szólt a cs. és kir. 86. gyalogezred jelentősebb bevetéseiről: 1914-ben a szerb hadszíntéren, 1915-ben, 1916-ban, 1917-ben főleg az orosz frontokon, 1918-ban pedig az olasz lövészárkokban küzdöttek a topolyai bakák. Rájuk emlékezett Kocsis Antal és Kocsis Éva az Emlékek a nagy háborúból című fénykép-, levél- és naplógyűjteményében. Közöttük talán a legmegrendítőbb Süli Márton naplója, melyben a derék magyar honvéd az 1914 szeptembere és decembere közötti eseményeket örökítette meg. 1914. szeptember 11-én Zomborból indult a százada Szerbia felé, útjuk Zimony, Belgrád, Ruma, Szabács felé vezetett, 28-án éjjel értek a Száva partjára. A Száva és a Drina torkolatánál hetekig folyt a harc. „Itt láttam, milyen óriási pusztítást vitt véghez a két fél. A holttest-halom annyi, hogy száma nincs. Mind a két félen, magyar és szerb, a fedezékekből kidobott hullák, melyek hetek óta ott hevernek. Borzalmas ezt még leírni is. Amerre néz az ember, nem lát egyebet, mint emberi hullát.” Kocsis Antal és Kocsis Éva A nagy háború topolyai túlélői című munkájában szereplő névjegyzék 1154 egykori katona adatait tartalmazza, Kocsis Antal–Kocsis Éva–Molnár Tibor A nagy háborúban elesett és elhunyt topolyaiak adattára (A–ZS) című tanulmányban a fellelhető források felhasználásával 463 topolyait azonosítottak. Helyesen fogalmazott Pastyik László, amikor Hősiesség és szolgálat című utószavában kiemelte: a kötet „azoknak az őseinknek az emléke előtt tiszteleg, akik harctéri árkokból, bunkerekből és kavernákból költöztek a katonatemetőkbe, azok előtt hajt fejet, és mond értük imát, akiknek csontjai Európa-szerte porladnak”. De azoknak is emléket állít, akik megjárták a harctereket, majd túlélve a borzalmakat hazatértek az új életet építeni.

Molnár Tibor a Magyar Szó 2021. április 24-i számában megjelent „Könyvkoporsók” – Kései tisztelgés az első világháborús katonaőseink előtt címen vele készült interjúban elmondta: a Délvidékiek a nagy háborúban című sorozatban megjelenés előtt áll az általa összeállított In nomine Domini! – A Kalocsai Érseki Szentszék által egyházilag holttá nyilvánított első világháborús bácskai katonák adattára és Szedlár Rudolf A királyért és a hazáért! Csantavér az első világháborúban című kötete, ugyanakkor előkészületben van Bajsa adattára is. A kiterebélyesedő sorozat azonban akkor lesz igazán gazdag és teljes, ha figyelembe vesszük, hogy 2015-ben a sorozaton kívül már megjelent Molnár Tibor A bácskai Tisza mente I. világháborús hősi halottai című hatalmas munkája is. Dicsőség a hősöknek, és méltóság a rájuk emlékezőknek! Mert a szenvedők és az áldozatok előtti főhajtás sohasem késő, mindig időszerű.