2024. április 19., péntek

Sárkány, kékben

Rozika majdnem rossz helyen tért le a főútról, először járt erre kocsival. Nem volt még nagy rutinja, egyéves jogosítványát még mindig naponta megnézte, hogy tényleg igaz-e. A kocsit meg három hónapja vette, az olasz fotózásért kapott pénzzel együtt pont kifutotta, készpénzben. Az autópálya egy rémálom volt, szembe sütött a nap, s bár tudta tartani a tempót, iszonyatosan elfáradt. Mint amikor nyári hőségben órákat kellett bundákban állni a műhavas stúdióban. Akkor a fotózás végét várta, most azt, hogy megállhasson az első lehetséges helyen. Megtankolt, ivott egy hideg üdítőt, a hervadt szendvicsre rá se nézett. A benzinkutas kíváncsian fürkészte, sőt rá is kérdezett, hogy honnan lehet olyan ismerős. Nem válaszolt, csak elmosolyodott. Az újságok között még ott hevert a magazin, aminek a címlapján a tó partján áll, haját kócolja a szél, a szeme nevet. Amikor kattant a gép, mindig Zsiga jutott eszébe. Sokszor gondolt az első napra, amikor a kertben ásott az erős férfi, hátán táncot jártak a zöld-vörös sárkányok, s amikor befogadta a házába s az életébe, először érezte magát biztonságban.
A város széle a lepusztult teleppel még néhány kilométer. Lassan ment, nem volt miért sietnie, eszébe jutott, hogy csütörtök van, Zsiga utálta ezt a napot. Sose kérdezte meg tőle, hogy miért.
 A hepehupás út melletti öreg eperfákat kivágták, a helyükre ültetett surjánok jellegtelenek voltak, fele már ki is száradt. A távolban feltűnt a víztorony, szinte remegett a forró levegőben.
Több mint három éve, hogy szó nélkül elment, nem is tudja, hogy magyarázza ezt meg. Nem szokott se panaszkodni, se magyarázkodni. A riporterek kérdéseire nem válaszolt. Egyszer azt mondta a legrámenősebbnek, aki értetlenkedett, hogy miért nem foglalkozik a népszerűséggel:„ A semmiből jöttem és egyszer majd eltűnök a semmibe.” Ezen úgy meglepődött, hogy nem írt róla, és nem is zaklatta tovább.

Hirtelen döntött, hogy elég volt, befejezte. A menedzsere, a stylistok, világosítók, divattervezők csak néztek rá, amikor a tengerparti fotózás után bejelentette, hogy részéről ennyi, vége. Szerencse, hogy minden szerződése lejárt, újabbat nem írt alá, tartozása nem volt. – Szabad vagyok! – kiabálta, és tánclépésekkel suhant végig a széles utcán. Nem is tudta, hogy keveredett egy kicsi szalon elé, de amikor bement, már tudta, ide hozta a sorsa. Egy pici kék sárkányt kért a bal vállára, szunyókálósat.
A drabális pasas, akin egy centi hely se volt kivarratlan, szótlanul bólintott.
Sosem volt még tetoválása, ennek is örültek a fotósok, amikor felfedezték, puszta véletlenül egy kirakat előtt ácsorgott, fagylaltot nyalogatott, egy gombócot, karamellásat, erre is emlékezett. Meg arra, hogy iszonyú hőség volt aznap, leizzadt, mire összeszedte a cuccait és kiment az állomásra. – Leléptél gyáván – mondta ki hangosan, és a tetoválós srác annyit dörmögött, hogy menjen haza, mindjárt kész a sárkánykája. Felnevetett, olyan igazi rozikásan, nem úgy, ahogy mondták neki.
Beért a telepre, rondább és kisebb volt, mint amire emlékezett. Megállt Zsiga háza előtt, s bár az udvaron valaki levágta a füvet, az almafa alatt halomban állt a rohadt gyümölcs, a két kis ablakot belepte a por, az egyik szárny végig elrepedt. Kínkeservesen felemelte a kiskaput, végigment a töredezett járdán. Felnyúlt a kulcsért az ereszcsatornába, rögtön megtalálta. Csupa rozsda volt, de mégis nyitotta a veranda ajtaját. – Megjöttem – suttogta be a nyirkos-csendes házba, persze tudta, hogy hiába, egyedül van. Beállt az udvarra az új kocsival, bámész tekintetek kísérték minden ablakból, de nem jött oda hozzá senki, hogy megkérdezze, mit keres itt. Vagy tudják, vagy nem érdekli őket.
A nyitva hagyott ajtón berepült egy pillangó, ezt jó jelnek vette.
Behozta a holmiját a kocsiból, rendezkedni kezdett. Majd kitakarítja az egész házat, és várja Zsigát, aki biztosan megjön. Kopott inge megfeszül a vállán, a sárkányok táncolnak a hátán.
Ő addig vár, türelmesen. A kis kék sárkány lustán nyújtózott egyet a bal vállán, és kinyitotta a szemét.