2021. október 24., vasárnap

A Tanyaszínház kapcsán

A Tanyaszínház, minthogy babérkoszorúi már régen elfonnyadtak, most vágyott mártírkoszorújához próbál gyűjteni leveleket. A mártírokat mindig szeretik, a sajnálkozás semmibe sem kerül, a krokodilkönny pedig leginkább megtérül – a hullajtóinak. Mert, lám, a zsarnokság vasökle lecsapott, tombol a cenzúra, az MNT betiltotta Ödön von Horváthot! Ha ez így megy tovább, hamarosan vizeletmintát vesznek a színészektől minden fellépés előtt!

A helyzet viszont az, hogy a Kazimír és Karolinát az MNT akkor sem tudta volna betiltani, ha netán körükben megfogalmazódott volna ilyen szándék. Erre ugyanis nincs semmilyen – sem legitim, sem legális – kompetenciája. Az MNT nem állami szerv, nem tilthat be semmit, legkevésbé egy törvényesen bejegyzett, polgári egyesületként önállóan működő színtársulat produkcióját. Ezt a Tanyaszínház kulisszái mögött is tudják, mégis azonnal elfogadták az MNT elnökének kérését, hogy függesszék fel a tájolást. A lépés nem bátorságra, nem is gyávaságra, csupán jól átgondolt számításra vall. A pénzről van szó. A támogatásokról, amelyek jórészt Magyarországról érkeznek az egyesülethez, azonban részben tudottan, részben feltételezhetően az MNT jóváhagyásával és segítségével. E támogatások nélkül a Tanyszínház nem lenne ugyan halálra ítélve, de arra kényszerülne, hogy öntevékeny módon saját maga biztosítsa mind fenntartásának, mind a tájolásnak a feltételeit, akár gazdag mecénások, akár a helyi önkormányzatok, akár pedig a közönség adományaiból, önálló műsorpolitikát folytatva a „koldusbot és függetlenség”, Petőfi által megfogalmazott heroikus elve alapján. De hol van már Petőfi? Napjainkban nem szeretnek koldusbottal a kezükben vitézkedni a Tanyaszínház deszkáin sem, hát inkább azonnal retiráltak: nem árt békében maradni az MNT-vel, mert mi van, ha mégis Orbán marad 2022 után is? De azért csak ki kell mutatniuk a foguk fehérét, mert azt meg a Politika sötét vizének másik partján várják el tőlük. A módszer sem új. Nincs annál kéjesebb érzés, mint amikor közpénzből lehet gyűjteni a nyálat ahhoz, hogy köszönetképpen jól szembeköphessük az adományozót. Ilyen a forradalom Mucsán: két vásár között igen hősiesen védik az áhított művészi szabadságot a gaz náciktól, és ez bizonyára nagyon boldogító érzés lehet.

De félretéve az iróniát, azon is el kéne gondolkodni, hogyan lenne célszerű módosítani a támogatási rendszert úgy, hogy közben minden körülmények között biztosítva maradjon a polgári egyesületként működő szervezetek önállósága, teljes döntési és alkotói szabadsága – elvégre szinte egyiknek sem alapítója az MNT, és isten mentsen, hogy egyszer az legyen –, ugyanakkor a magyar támogatást ne lehessen kisebbségi közcélok ellen fordítani, ahogy arra az elmúlt harminc évben jó néhány példa is akadt. Az alapelv tulajdonképpen már a kisebbségi magyar autonómiáért folytatott korai eszmei küzdelmek során megfogalmazódott, de teljes egészében sosem valósult meg. Eszerint a magyarországi támogatásoknak egyszerre kell szolgálniuk ezen egyesületek és intézmények fennmaradását és a kisebbségi autonómia ügyét. Ma ezt – látva a Magyarországra és ez által a trianoni magyar kisebbségekre nehezedő nemzetközi nyomást – nyugodt szívvel kiegészíthetnénk a nemzeti függetlenség védelmével, hiszen feladásával a kisebbségi autonómia sem jöhet létre. Ehhez azonban nélkülözhetetlen, hogy újra végiggondoljuk a nemzeti tanácsok több sebtől vérző legitimitásának kérdéseit is.

Temerin, 2021. augusztus 2.