Az elmúlt napok igazi ünnepnek számítanak a sportrajongók számára, hiszen egy év csúszás után végre végig szurkolhatják a tokiói olimpiai játékok különböző versenyszámait. Igaz, a járványhelyzet, mint az élet szinte minden területére, erre az eseményre is rányomta bélyegét. A versenyzők, akiknek életük egyik kitüntetett eseménye az olimpiai részvétel, kénytelenek szurkolók nélkül, egészségügyi maszkokkal, szinte a világtól hermetikusan elzárva eltölteni Japánban való tartózkodásukat. A körülményektől függetlenül, azok közül, akik aranyéremmel a nyakukban felállhatnak a dobogó legfelső fokára, kevesen vannak olyanok, akik nem érzékenyülnek el, amikor felcsendül országuk himnusza. Ezt a pillanatot a legtöbb szurkoló is a magáénak érzi. A himnusz jelzi: egy versenyszámban nemcsak egy egyén, hanem egy egész ország vagy nemzet aratott győzelmet. A himnusznak pedig ez a legfőbb célja: felébreszteni az összetartozás érzését egy közösségben.
Az e fajta hazafias zeneművek története a kora újkorig nyúlik vissza. Ekkor néhány európai monarchia királyi himnuszt fogadott el, amelyek egy része az ország himnuszaként ma is használatban van. A legismertebb ilyen királyi himnusz kétségtelenül az Egyesült Királyság God Save the King/Queen (Isten óvja a királyt, jelenleg királynőt), amelynek keletkezése vitatott. Az egyik feltételezés szerint a dalt 1619-ben John Bull szerezte, egy másik szerint pedig 1715-ben Henry Carey írta. A nemzeti himnusz mai formája az 1740-es évek óta ismert, de nem zárható ki az sem, hogy korábban keletkezett. Az viszont adatokkal támasztható alá, hogy 1745. szeptember 28-án a londoni Királyi Színházban elhangzott a God Save the King című hazafias dal. A Daily Advertiser-ben megjelent cikkben aztán a dalt, feltehetően vallásos színezete miatt, himnusznak nevezték. Ettől kezdve az alkotás országszerte népszerűvé vált, és később már minden hivatalos eseményen elénekelték a monarchiához való hűség jeleként.
Az Egyesült Királyság himnusza kétségkívül az egyik legismertebb, de hogy a legrégebbi-e, arról már viták folynak, ugyanis az elsőbbséget több ország is a magáénak követeli. A legrégebbi gyökerekkel mindenképpen a japán himnusz, a Kimi ga jo rendelkezik, amelynek szövege egy Heian-kori (745–1185) költeményből származik. A dallamot viszont csak 1880-ban, a Meidzsi-korszakban alkották meg. Érdekes, hogy a Kimi ga jot azóta használják az ország himnuszként, hivatalossá azonban csak az 1999-ben elfogadott, a nemzeti zászlóról és himnuszról szóló törvény tette meg. A holland himnusz, a Wilhelmus, amely Adrianus Valerius holland komponista alkotása, viszont már 1572-ben elkészült. Az Orániai Vilmos spanyolok elleni küzdelmét megéneklő Wilhelmus azonban 1932-ben vált hivatalosan is Hollandia himnuszává. Az elsőbbséget a spanyolok is maguknak követelik. Spanyolország himnuszát, a Marcha Real-t, vagyis a Királyi Indulót 1761-ben említik először a spanyol gyalogosok trombitajeleinek jegyzékében. Itt még Marcha Granadera, azaz Gránátosok Indulója címen szerepel. 1770-ben III. Károly hivatalos Becsület indulóvá tette meg, amelyet különböző ünnepségeken játszottak. Később már minden hivatalos ünnepségen a királyi család jelenléte mellett eljátszották ezt a dalt. Így Királyi Indulónak nevezték el, és a spanyolok nemzetük himnuszukként tekintettek rá. A himnusznak egyébként nincs hivatalosan elfogadott szövege. Ezért fordulhat elő az a furcsaság, hogy a spanyol szurkolókat és sportolókat a himnusz lejátszása közben nem halljuk énekelni, legfeljebb csak a dallamot dúdolni.
Ám nem csak az európai monarchiák fogadtak el himnuszokat. A már említett Japán mellett 1802-ben például Gia Long, a Vietnami Királyság uralkodója európai mintára himnuszt rendelt országa számára. És a himnuszok írásának még a monarchiák hanyatlása sem szabott gátat. Franciaország himnusza, a Marseillaise közismerten forradalmi, köztársaságpárti költemény. Így a XIX. és XX. század folyamán a függetlenségért harcoló nemzetek szintén megírták a maguk himnuszát, csak immár nem a király iránti hűséget, hanem leginkább a nemzeti összetartozás érzését énekelték meg benne. Ebbe a sorba illik bele a mi nemzeti imádságunk is, amelyet 1823-ban Kölcsey Ferenc vetett papírra. Ezen zeneművek dallama és terjedelme teljesen különböző. A világ legrövidebb himnuszát a japánok mondhatják magukénak, amelynek eléneklése kevesebb, mint egy percig tart. A leghosszabb pedig az uruguayi Uruguayiak, a haza vagy a sír! című himnusz, amelynek lejátszása hat percet vesz igénybe. A himnusz zenéjét a magyar származású Debály Ferenc József (1791–1859) szerezte 1845-ben. Debály egyébként a paraguayi himnusz zeneszerzője is egyben. És hogy melyik a legszebb? Ez még annál is nehezebb kérdés, hogy melyik a legrégebbi himnusz, de mindenkinek a szíve akkor dobban meg, amikor meghallja saját himnuszának első dallamait.
