Kedves Atya!
Egyik barátnőm gyakran említette, hogy őt elhagyta Isten. Hogy nem érzi a jelenlétét, hiszen annyi rossz dolog történik vele, ezért bizonyára róla a Teremtő elfeledkezett. Valahogy meg akartam neki magyarázni, hogy téved, hiszen Isten szereti őt, s most is segíteni fogja, de ő nagyon elzárkózott a mondandómtól, ezért inkább csak meghallgattam, s nem akartam ráerőltetni az álláspontomat. Főleg azért, mert azt mondta, hogy Jézus is ezt érezte. Mármint, hogy Isten nem maradt vele. Hiszen ezek voltak az utolsó szavai: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?”
Erre már végképp nem tudtam mit mondani. Vajon Jézus mit élhetett át? S az emberiség miért érzi úgy időnként, hogy a Mindenható magára hagyta? Valahol hiba csúszott a gépezetbe, nem? Már nem tudom mit gondoljak.
Köszönöm, hogy elmondhattam ezt Önnek: egy olvasója, akit minden érdekel.
Tisztelt Olvasónk!
Nagy tévedésben vagyunk a szeretet felfogásának a tekintetében. Általában a szeretetet kényeztetésnek fogjuk fel. Ilyen értelemben a gyereket akkor szeretjük, ha tejben-vajban fürösztjük. Ha nem elégítjük ki a kénye-kedvét, akkor a gyerek úgy érzi, és mi felnőttek úgy látjuk, hogy nem szeretjük. Istenről is azt gondoljuk, hogy ha rossz dolgok történnek velünk, akkor nem szeret, elhagyott minket, Teremtőként elfeledkezett rólunk.
A kényeztetés, a tejben-vajban fürösztés, a minden étvágy és kéjvágy kielégítése éppen nem szeretet, sőt, ellentéte a szeretetnek, vagyis gyűlölet, tönkretétel, megfojtás. Aki úgy nő fel, hogy kényeztetik, kielégítik a kívánságait, abból önző és gőgös ember lesz, és mint ilyen, senki baján nem segít, azt viszont erőszakosan kikényszeríti, hogy az ő étvágyait és kéjvágyait kielégítsék. Az erőszakot alkalmazó ember pedig bűnöző, gonosztevő. A kényeztető bánásmód hitvány embereket nevel, ezért a kényeztető szeretet igazából gyűlölet, vagyis rosszakarat, tönkretevés, vagyis elembertelenítés, a jó hajlamok megfojtása, vagyis az ember megrontása.
A szeretet jót teremt, jót épít, jót alkot. Isten szeretete jó dolgokat teremt („… és látta Isten, hogy jó, amit teremtett.”: a föld, a tenger, a növények, az égitestek – Ter 1,10.12.28.); jó világot épít („… és látta Isten, hogy jó, amit teremtett.”: az élőlények – Ter 1,24), jó embereket alkot („… és látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó.”).
Isten szeretete az embert alkotja meg isteni hasonlatosságra: „Azt mondta Isten: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!” (Ter1,26)
Isten szeretete alkotó, építő, formáló szeretet: isteni képre alkot, isteni létre épít, isteni hasonlatosságra formál. Épp olyan, mint egy szobrászművész szeretete, aki nagy szakértelemmel és hosszú, türelmes, aprólékos munkával az otromba márványkőből kifarag egy remekművet.
A művész szerető munkájával nem kényezteti a teremtményét, az alaktalan kőtömböt, hanem kíméletlenül üti-veri, vési, faragja. Minden ütés fájdalom, minden vésés elvonás, minden lefaragás elhagyás. De éppen a fájdalommal, az elvonással, az elhagyással alkotja meg gyönyörű művét. Ezek szerint éppen azzal szereti, hogy fájdalmat okoz neki, hogy elvon tőle dolgokat, hogy elhagyottságba taszítja.
Isten szeretete ilyen szobrászművészi munkával alkotja meg az embert a maga képmására és hasonlatosságára. Isten az ő gyermekeinek akar minket megteremteni, az ő isteni fiait, lányait akarja bennünk megalkotni, az ő isteni létét és lényét akarja bennünk felépíteni.
Ebben a teremtői, építői, alkotói szeretetében – isteni szobrászként – fájdalmas ütéseket mér ránk, leválasztja rólunk a világ javait, mindenkitől való elhagyottságba taszít minket azzal a céllal, hogy az örökkévalóságra „megszülje”, megalkossa bennünk szépséges és boldog fiait, lányait.
Ez az ő isteni lényeket formáló szeretete teszi, hogy „annyi rossz dolog történjen velünk, amik miatt úgy érezzük, hogy elhagyott minket az Isten, elfeledkezett rólunk a Teremtő”. De az ő szeretete irántunk éppen az, hogy „tűzön és vízen” visz át minket. Ezzel, ahogy a zsoltáros mondja, „kezünket harcra tanítja, hogy karunk az ércíjat meg tudja feszíteni, hogy vezetővé tehessen minket”. (vö. Zsolt 18,35.44.)
Isten szeretett Fia, Jézus Krisztus a kereszten átélte az Istentől való elhagyottságot. Halála pillanataiban Jézus azt érezte, hogy Isten nem maradt vele, magára hagyta, és ezért kell neki meghalnia. Ezek voltak az utolsó szavai: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?”
Az igazság az, hogy az elhagyottság volt Isten legnagyobb szeretete Fia iránt. Az Atyaisten azért küldte egyszülött Fiát a világba, hogy az emberiség Megváltója legyen. A megváltás műve abban áll, hogy Jézus isteni lényével egyesítse az embereket, hogy – Máté evangéliumának kifejezésével: „megjött a vőlegény, és az okos szüzek, akik készek voltak, bementek vele a menyegzőre”. (25,10) – mint Vőlegény megházasodjon mennyasszonyával, az egyházzal. A megházasodás egyik lényeges eleme az, hogy „a férfi elhagyja apját azzal a céllal, hogy a feleségéhez szegődjön”, a másik lényeges eleme pedig az, hogy a férfi a feleségével „egy emberré váljon”, ahogyan azt a Biblia mondja: „Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek.” (Ter 2,24). Az Atya a legfájdalmasabb korbácsütésekkel faragta, véste Fiát a kínszenvedésben, aki az Ő kezéből vette mindezeket az ütéseket, ahogyan Ő maga mondta ki a kínszenvedés kezdetekor: „Ne igyam ki a kelyhet, amit az Atya nekem adott?” (Jn 18,11).
A keresztúton megfosztotta mindenétől, kegyetlenül leválasztotta, levéste róla a világ összes javait. A végén a kereszten Isten apaként elhagyta Fiát, hogy ő „az emberiséghez ragaszkodhasson, és egy testté lehessen vele”, hogy „életét adhassa váltságul sokakért”. (Mk 10,45) Ezzel a sok „rossz dologgal” alkotta meg, formálta meg az Atyaisten egyszülött Fiában az emberiség Üdvözítőjét. Maga Jézus feltámadása után ezt így mondta ki: „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,26) Krisztus dicsősége az, hogy a kereszten éppen az Istentől való elhagyottság pillanataiban „mindenkit magába vonzott”. (Jn 12,32)
Ha Isten az ő szeretett Fiát mindettől megkímélte volna, ehelyett kényeztette volna kielégítve a vágyait és a kívánságait, akkor Ő nem válhatott volna az emberiség Megváltójává, nem dicsőíthette (isteníthette) volna meg az emberiséget, nem dicsőülhetett volna meg az emberiségben. (vö. Jn 17, 1.10.)
Aki úgy fogja fel a szeretetet, hogy az teremt, épít, alkot, az nem gondolja, hogy Isten elhagyja, amikor „annyi rossz dolog történik vele.” Aki viszont úgy fogja fel a szeretetet, hogy az kényeztet, tejben-vajban füröszt, étvágyakat és kéjvágyakat elégít ki, az elzárkózik attól a „mondandótól”, hogy Isten szereti őt, és azt hiszi, hogy a Mindenható magára hagyja, és hogy hiba csúszik a gépezetbe, amikor rázúdulnak a bajok.
Köszönöm, hogy elmondhattam, hogyan fogom fel én a szeretetet, az isteni szeretetet. Azt hiszem, nem tévedek.
László atya
