2024. április 25., csütörtök

Ültess egy fát…

Évtizednyi ideje is lehet már, amikor öreg barátommal békés vitába bocsátkoztam. Azt feszegettem, hogy meg kellene írni könyvben mozgalmas, változatos, bár nem mindenben példamutató életét. Kalandos olvasmány lenne, okulásul is szolgálhatna. Parasztsorsokról már bőven olvashattunk, de polgáriakról elég keveset. Ő azzal hárította el ötletemet, hogy jelentéktelen figurának látja magát, bármennyire is izgalmas éveket járt végig hol gazdagságban, hol szegényesen, életveszélyben is, bohémságban is, a siker és a népszerűség sem kerülte el, voltak haverjai, mások meg kimért gyűlölettel viseltettek iránta. Tudod – mondta akkor –, a világ vagy a történelem számára mindaz, amit megéltem, szót sem érdemlő semmiség, mert csak történelmi léptékkel érdemes mérni tetteinket és az életünket is.

Nem emlékszem már, hogy érvként vagy érveim alátámasztására fölhasználtam-e azt az állítólag kínai bölcsességet, amely úgy szól, hogy ültess egy fát, nevelj fel egy gyereket, írj egy könyvet – és már nem éltél hiába. Azóta viszont a világ eseményei sokszor eszembe juttatták a mindegy honnan eredő, a lényeg, hogy az élet értelméről vagy haszontalanságáról morfondírozásra késztető gondolatot. És nem feledkeztem meg tapasztalt barátom mércéiről sem – hiszen e kettő nem idegen egymástól.

Szerénynek, ezért jelképesnek, de mindenképp igaznak hiszem a tartalmas élettel szembeni elvárás frappáns megfogalmazását. Bölcs is a gondolat, mert időálló, időszerűbbnek tűnik, mint amikor – gyanítom, igen régen – először elhangzott vagy leírták. Mert az az egy fa magában foglalja a környezet, a Föld iránti felelősséget: nem veheted el utódaidtól az élhető életteret! Nevelj gyereket, hogy legyen ki élvezze a természetet és ültesse az újabb fákat. S a könyv. Ez csupán látszatra szerény követelmény, mert ha jól értem, azt sugallja, hogy az embernek a szellemi vagyont sincs joga kisajátítani, s ahhoz, hogy elmondhassa: nem éltem hiába, azt is tovább kell adnia. Az örökölt meséket továbbmesélni, a történelmet okulás szándékával vagy büszkeség ébresztésének céljával átruházni, a buktatókra figyelmeztetni, a bölcs gondolatokat nem eltitkolni.

Elképzelem, hogy fölhördül minderre a madáchi Lucifer, és hozzá illő agyafúrtsággal tagadásra biztat. Nem látod, hogy a fákkal, gyerekekkel, könyvekkel másokat szolgálsz? És mikor élsz te? Valósítsd meg önmagad! A fák nem neked adnak gyümölcsöt és árnyékot, a gyerekekkel sok baj van, inkább utazz, láss világot, mulass, élvezd az életet! Legyen jókedved, ne másokkal törődj, csak magaddal, mert egy életed van!

Egykor egy plébános, akit kitüntetése okán kérdeztem szolgálatáról, papi pályájáról, arról is beszélt, hogy másokért tudunk igazán élni, mert a lány, aki önmagáért él, képtelen reggel idejében fölkelni, ám egy-két év múltán, amikor a gyerekéről kell gondoskodnia, az éjszaka közepén is kipattan a szeme utódja halk nyöszörgésére.

Az emberekből elvétve lesz Teréz anya, aki még a Nobel-díja bankettjára szánt pénzt is az éhezőkre költötte, van viszont közösségi háló, hogy odaadó szervezők gyűjtsenek ismeretlen gyerekek életmentő műtétjeire. Sportolók vállalnak kegyetlenül nehéz edzéseket és szigorúan szabályozott életet, hogy miközben önmaguknak bizonyítanak, örömet szerezzenek tízezreknek vagy millióknak. Sosem felejti el a világ őket? Ők sem mérhetők történelmi mércével? Vagy talán nem is ez a legfontosabb.

Úgy érzem, öreg barátommal folytatni tudnám – igazam tudatában – a vitát arról, hogy a könyvet végül mégis meg kell írni, bár az sem kisebbíti értékét, ha egy életen át laponként, fejezetenként adja tovább tartalmát a tulajdonosa.