2021. szeptember 18., szombat

Falut járni, kopogtatni…

Ádám István néprajzos évtizedek óta kutatja a helyi hagyatékot – A temerini Tájház őre legutóbb a szállások tovatűnt füstjét követte

Ez egy csoda! Olyan, mintha száz évvel ezelőtt megállt volna az idő! Az asszony mindennap kimegy, megkapálja a kiskertet, minden más úgy áll, ahogy otthagyták. Nézd: két különálló nádtetős hambár egymás mellett. Ilyent még nem is láttam! Ide ki kell menned Zoli, ezt a te szemeddel kell megörökíteni – mutatja gyermeki lelkesedéssel Varga Zoltán fotósnak egy nemrég felfedezett tanya amatőr képeit Ádám István temerini néprajzkutató, miután egy kiadósat beszélgettünk a helyi Tájház csűrjében.

Ádám István, a temerini kincsek őrzője (Fotó: Varga Zoltán)
Ádám István, a temerini kincsek őrzője (Fotó: Varga Zoltán)

Pista bácsi a mi csodánk – kerít hatalmába a gondolat, miközben csendes szemlélője vagyok annak az örömnek, amellyel csak egy teljes mértékben elhivatott ember képes ecsetelni élményeit a hallgatóságának. Elszánt kutatását, a közösséghez való ragaszkodását sokan ismerik és elismerik. Kevesen tudják azonban, hogy mindez mesehallgatással, illetve egy kopogtatással kezdődött...

– A néprajzzal és a helytörténettel a nagymamám fertőzött meg. 1892-ben született, és ő nevelt fel: a szoknyája mellett szájtátva hallgattam a régi történeteit. Nagyon jó észjárású volt, sokat mesélt. Innen gyökeredzik a rajongásom a történetek, emlékek iránt. Már fiatalkoromban elkezdtem gyűjteni a régi tárgyakat, a múzeumba is rendszeresen ellátogattam: Kovács Feri bácsival vasárnap délelőttönként átjártuk az ott lévő tárgyakat, mesélt róluk. Közben hallottam a faluban, hogy a 70-es évek végén gyűjtést szerveztek a helyi Művelődési Kör tagjai. Szerettem volna tagja lenni a csapatnak, így bekopogtam Csorba Bélához. Félve elmondtam, hogy szívesen járnám a falut velük. Meg is bízott a népi imádságok gyűjtésével: elmondta, hogyan csináljam, mire térjek ki. Így sikerült a falut járni. Középiskolás fiatalként a legnagyobb élmény az volt, amikor a Temerini Újság Téka rovatában megjelent a gyűjtésem. Közben a helyi anekdoták is érdekeltek: mindent lejegyeztem, amit otthon, vagy a mezei munkák alkalmával hallottam. Ebből később Bélával közösen egy könyvet is kiadtunk Temerini anekdoták címmel. Az imádságokat sem hagytam el, később összegyűjtöttem a temetési népi énekeket, amiket a sírgödör mellett énekeltek az idős asszonyok. Ez a hagyomány már kihalt, de jó párat sikerült magnóra is rögzítenem abból a kézzel írott imádságos könyvből, amelyből az énekes asszonyok a temetés végén búcsúztatták a holtakat.

A Temerini Népzenei Tábor lakói idén is a Tájházban kézműveskedtek
A Temerini Népzenei Tábor lakói idén is a Tájházban kézműveskedtek (Fotó: Varga Zoltán)

Pista bácsi pirospozsgás kerek arca felderül, apró szemei pedig szelíden szikráznak, miközben a gyűjtésekről mesél. Emlékeztetem, hogy a néprajzos tevékenysége mellett ifjúkora óta tagja több helyi magyar szervezetnek is.

– A Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesülethez `78-ban csatlakoztam: tulajdonképpen becsalogattak egy színdarabba. Rendszeresen jártunk a Gyöngyösbokrétára, képviseltük Temerint, a táncházmozgalomba is bekapcsolódtam, és még az erőm tartotta, addig aktívan táncoltam. Ugyanakkor az érdekvédelmi szervezetek munkáját is támogattam, 1991-ben ott voltam a VMDK megalakulásánál, a háborús években pedig a Vox Humana segélyszolgálat elnökeként tevékenykedtem. 1997-ben megalapítottuk a Temerini Kertbarátkört is, így elmondhatom, hogy az első tíz évben titkára voltam annak a civil szervezetnek, amely ma már az egyik legnépesebb egyesülés Vajdaságban. Mindig is arra törekedtem, hogy a helyi magyarság megtartó erőit támogassam – mondta.

A Tájházat a temeriniek sajátjuknak tekintik: idén a tartományi Gazdasági Kamara díját is kiérdemelte az épületegyüttes
A Tájházat a temeriniek sajátjuknak tekintik: idén a tartományi Gazdasági Kamara díját is kiérdemelte az épületegyüttes (Fotó: Varga Zoltán)

A vallomást hallgatva elmerengek azon, hogy az ismeretleneknek úgy tűnhet, Pista bácsi mindezt főállásban tette. Mi, temeriniek azonban pontosan tudjuk, hogy ez nem így volt: mezőgazdasági szakközépiskolát végzett, és először a helyi sertésfarmon dolgozott. Saját bevallása szerint az élete folyamán mindig az alkalomhoz igazította érdeklődését.

– 1991-ben megtagadtam a behívót, és ezzel munka nélkül is maradtam. Kicsit később segéd-állatorvosként helyezkedtem el a helyi állami rendelőben. Ezt az időszakot arra használtam ki, hogy a falut járva összegyűjtsem a 44-es temerini áldozatok nevét. Nem volt könnyű, mert még dörögtek Vukovár felett a fegyverek, és az emberek nem szívesen beszéltek a kényes témákról. Mégis megnyíltak, hisz ismertek, megbíztak bennem. Később ez a névsor a Temerini razzia című könyvben látott napvilágot, amelyet Matuska Mártonnal, Csorba Bélával és Ternovácz Istvánnal együtt adtunk ki. A kiadványban a névsor és a történetek mellett fényképeket is igyekeztünk közzé tenni. Mindig is érdekelt a két világháború közti helyi gazdag kulturális élet története. Akkoriban ugyanis három magyar egyesület is működött egyidejűleg Temerinben: az Iparosok Egyesületének is volt művelődési csoportja, a TSK sportklub keretében egy színjátszó társulat működött, és a nincstelen földmunkások is alapítottak egy egyesületet. Ők itt, a falu szélén tevékenykedtek, és a mostani Vadász kocsmában mutatták be az előadásaikat. A korabeli sajtóban meg is jelent, hogy olvasni nem tudó emberek fejből bemagolták a János vitéz szövegét, és úgy adták elő. A korabeli feljegyzésekből két könyvecskére való anyag is összegyűlt a század első felében zajló temerini művelődési életről.

Úgy csüngök Pista bácsi szavain, ahogyan annak idején ő ült a nagymamája szoknyáján. Meg is említem, hogy ezek a kiadványok hiányoznak a könyvtáramból. A helytörténeti ismereteimből pedig valamiért kimaradt az, hogy a sportklubnak is voltak műkedvelői. Pista bácsitól megtudom, hogy akkoriban még a Katolikus Körnek is volt egy színjátszó csoportja. Mindez pedig azelőtt történt, hogy a Szirmai Károly MME elődjeként működő Ady Endre Művelődési Egyesület megalakult volna. Még, még, még… a meséből sohasem elég!

– Amikor a helyi Kommunális Közvállalatban kezdtem el dolgozni, akkor a temetők rendezésének irányításával bíztak meg. Ekkor is kaptam az alkalmon, és elkészítettem a temerini temetők kataszterét. Három katolikus és két pravoszláv temetőt jártam be. 9700 sír előtt álltam meg, lerajzoltam azokat és lejegyeztem minden feliratot, verset, idézetet. Feltérképeztem a régi zsidó temetőt is, ez Ökrész Károly könyvében jelent meg. A felgyűjtött anyag azonban ennél sokkal kiterjedtebb, és ma is arra vár, hogy könyvbe rendezzem. Ezután jött egy másik korszak, amikor a közvállalatban a mezőőri szolgálatot vezettem. A temerini határt bejárva néztem az eltűnő tanyákat. Itt egy fa, ott egy bucka, bokrokkal övezett romok… Mindez olyan rejtélyes volt számomra, szinte csalogatott. Sokszor megfordult a fejemben, hogy bár azt meg kellene örökíteni, amit még tudunk a helyi tanyákról. Így 2017-ben már elhatározás követte az ötletet, és nekikezdtem a munkának. Elejében azt hittem, hogy egy kétszáz oldalas kötetben be lehet majd mutatni Temerin tanyavilágát, ám a most kiadott könyv csak az első része annak a sorozatnak, amelyet a téma feldolgozása megkövetel – szögezte le határozottan.

A Szállások tovatűnt füstje című könyvet lapozgatva olvasom: „Egyik Bánátból származott szövetkezetigazgató (…) azzal dicsekedett, hogy Temerinben közel 300 tanyát bontatott le. Az egyik paraszt megjegyezte: – Ez a legkönnyebb, de mondd már, mennyit csináltál?” Érdeklődésem pedig csak fokozódik, miközben Pista bácsi háttértörténeteit hallgatom.

– A keleti határrész felkutatása során 210 helyre mentem el ahhoz, hogy összegyűjtsem a könyvben megjelent 148 tanya történetét. Sok helyen többször is jártam, hisz a korabeli fényképek rendszerint nem az első alkalmakkor kerültek az asztalra. A kötet érdekessége az is, hogy a tanyák történetei mellett helyet kaptak benne a dűlőutak, a földrajzi helyek népi elnevezései is.

– Kevesen tudják ma már, hogy hol van a Hét fájdalom. Ez egy dűlőút a Kertészlapos határrészben, amelyet egy nagy lejtő és emelkedő szel át. Régen a trágyával megrakott szekereket a sárban nem tudták felhúzni az ökrök az emelkedőn, sokszor ott rekedtek, és innen kapta a Hét fájdalom nevet. A bara (megj.: Jegricska) melletti rész végét pedig Bíbic-basztatósnak hívták. Semmi ördöngősség nincs e mögött, tényleg tele volt ez a vizenyős terület bíbiccel, amelyek ott szaporodtak. Jegyzettel ellátva kaptak helyet a könyvben ezek a régi elnevezések is. A kor lehetőségeit kihasználva viszont minden tanyahelyet, amely a mai napig látható, elláttam a pontos földrajzi koordinátákkal is.

A locsolkodók is rendszeresen a Tájház udvarából indulnak útra
A locsolkodók is rendszeresen a Tájház udvarából indulnak útra (Fotó: Varga Zoltán)

Ádám István legújabb kötete a TAKT gondozásában jelent meg. Az immár 41 éves Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor elnöki feladatait is Pista bácsi végzi immár csaknem két évtizede. Pontosabban azóta, hogy 2002-ben az egyesület megvásárolta azt a csaknem 170 éves végházat, amely még megőrizte a helyi népi építészetre jellemző napsugaras homlokzatot.

– A tulajdonjog megszerzését követően az egyesület néprajzosai azonnal munkához láttak, és egy évre rá helyi összefogással sikerült berendezni a régi épületet. Következő évben már a mezőgazdasági udvart rendezgettük, ahova építettünk egy rendezvények megtartására is alkalmas méretes csűrt is. 2010-ben fogant meg az ötlet, hogy szükség lenne egy alkotóház megépítésére. Önerőből kezdtünk neki a megvalósításnak, az alapokat önkéntes munkával öntöttük ki. Az évek folyamán azonban kisebb-nagyobb önkormányzati és tartományi támogatásokhoz jutottunk, újabb IPA-pályázatokat nyertünk, így 2015-ig sikerült tető alá hozni az épületet. További öt évbe telt, mire a fűtést is sikerült bevezetni, és a műhely mellett egész éven át használhatóvá vált a galéria és a vendégszobák is.

Az épületegyüttes manapság a vajdasági magyarok egyik jelentős helyszínévé nőtte ki magát. A hungarikummá nyilvánított temerini Tájház két évig Sziveri János költő otthona is volt, Illés Sándor író hagyatékából pedig megépült egy emlékszoba. Az évek folyamán ide került Sörös Imre temerini mártír szobra is, legutóbb pedig az első világháborús helyi hősök emléktábláit avatták fel a temerini Tájház udvarán. Rendszeresen tartanak itt kiállításokat, könyvbemutatókat, táncházakat, jazz- és népzenei koncerteket. Ma már a kirándulócsoportok heti több alkalommal is belakják: a vendégkönyvben feljegyzett adatok szerint legmesszebbről Mexikóból és Észtországból jöttek látogatók. Nemrégiben a vajdasági Gazdasági Kamara díját is megkapta a Tájház, amelyet a temerini kincsek őre, Pista bácsi vett át.

– Mindig derűlátó voltam: amikor az Alkotóház alapjának öntésekor azt kérdezték tőlem, hogy eszközök hiányában ki fogja ezt majd szétverni, akkor is meg voltam győződve arról, hogy valami majd csak lesz, lassan felépül. És íme… Ha holnap egy munkaakciót kellene itt szervezni, akkor egy hívásra akár húszan is itt teremnének. Nagyon jó érzés, hogy a temeriniek sajátjuknak érzik a Tájházat. Már csak egy a baj: öregszem. Jólesne, ha most az én ajtómon kopogtatna egy elszánt fiatal...