2021. szeptember 22., szerda

Alázattal a riportalany és a szakma iránt

Szabó-Hangya Teréz: ,,Az újságírók között elismerést kapni nagy szó”

Ha újságíróként vagy magánemberként egy-egy szabadkai kulturális eseményen járok, biztos lehetek benne, hogy Szabó-Hangya Teréz – vagy ahogyan többen ismerik –, Teca ott lesz. Ez alatt a néhány év alatt többször szólaltattuk meg közösen az interjúalanyokat egy-egy kiállítás-megnyitó, pedagógus-továbbképzés vagy művészettörténettel kapcsolatos szakmai előadás, konferencia után. Szabó-Hangya Terézre az a vitalitás, életkedv és munkabírás jellemző, amit kevés kollégánál láttam. A Szabadkai Magyar Rádió szerkesztő-riportere nemrég megkapta a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete életműdíját. A szakmai elismerés kapcsán tekintettünk vissza eddigi pályafutására.

Szabó Hangya Teréz (Fotó: Gergely Árpád)
Szabó Hangya Teréz (Fotó: Gergely Árpád)

Nemrég Áder János, Magyarország köztársasági elnöke Magyar Arany Érdemkereszttel tüntette ki, ez után pedig elnyerte a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete életműdíját. Milyen érzés ilyen rövid idő alatt két ilyen rangos elimeréssel gazdagodni?

A kettő között nagy különbség van. Én ugyanaz vagyok, és mindkét adományozó ugyanazokat a dolgokat ismerte el, viszont nagy szó a szakmától díjat kapni. Nagyon örültem a Magyar Arany Érdemkeresztnek, óriási megtiszteltetés volt. Az újságírók között elismerést kapni nagy szó. Attól az egyesülettől kaptam meg az életműdíjat, amelynek az alapító tagjai között voltam, és az elején a vezetőség munkájában is részt vettem. Nagyon jólesett és örültem neki. Egyetlen hátulütője volt csupán az egésznek: nem voltam jelen a díjátadón, mivel el kellett utaznom. Ezt utólag is sajnálom. Készítettem egy rövid videót, hogy megköszönjem a kollégáknak az elismerést. Egy műszaki hiba közbeszólt, és nem tudták lejátszani hanggal. Emlékszem, hogy a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete alakulásakor az újvidéki Forum-házban gyűltünk össze. Ott voltak az egykori évfolyamtársaim,  Léphaft Pál, Klemm József és Kartag Nándor. Nagyon jó, hogy a szervezet ennyi éve létezik, működik és gondoskodik a tagságáról. Sokat segíthet a fiataloknak abban, ha valamilyen szakmai kérdésük van vagy nehézségekbe ütköznek. A VMÚE jó kapcsolatot épített ki az anyaországi és az erdélyi kollégákkal, szakmai szervezetekkel. Jó, hogy van egy olyan szervezet, ahova tartozhatunk, ahol véleményt cserélhetünk, beszélgethetünk.

A Magyar Arany Érdemkeresztet nem sokkal az újságírói életműdíj előtt kapta meg (Fotó: Gergely Árpád)
A Magyar Arany Érdemkeresztet nem sokkal az újságírói életműdíj előtt kapta meg (Fotó: Gergely Árpád)

Többéves munkatapasztalattal a háta mögött van összehasonlítási alapja azzal kapcsolatban, hogy milyen volt régebben újságírónak lenni és milyen ma, amikor az internet világában minden információ elérhető, és a technikai eszközök is folyamatosan fejlődnek. Mikor volt jobb és könnyebb dolgozni? Régebben vagy napjainkban?

– Kettős érzés van bennem, mert egyrészt a körülményeknek és a technikai adottságoknak köszönhetően sokkal könnyebb újságot írni, régen viszont az újságírókat jobban elismerték a társadalomban. Annak idején sokkal nagyobb volt a tekintélyünk. Nyilván ez a társadalmi körülményeknek is betudható, de ugyanúgy a szakmán belüli ,,felhígulásnak” is. Attól eltekintve, hogy ma azt mondjuk, hogy csak egyetemi végzettségű újságíróink lehetnek, és csak ők tudnak magas szinten foglalkozni a társadalmi kérdésekkel, ez azért még nem minden. Sok olyan személy is szeretne újságíró lenni, aki nem erre termett. Ehhez a szakmához nemcsak azt kell, hogy valaki érdeklődő legyen, nyelveket beszéljen, és értsen ahhoz a témához, amellyel foglalkozik. Az újságírónak olvasottnak is kell lennie, sőt, szépirodalmat is kell olvasnia, hogy gazdagodjon a szókincse. Ezenkívül alázatosnak kell lennie a riportalany és az esemény iránt. A mai, rohanó világban erre nincs mindig lehetőség. Sokkal egyszerűbb mindennek utólag utána nézni az interneten, ráírni a riportalanyra a közösségi oldalon, nem jegyzetelünk egy sajtótájékoztatón, mert a kamera úgyis veszi. Szerintem ez nem így van, mert mindemellett jegyzetelni kell. Nincs elég idő a téma mélyére nézni, se hozzáolvasni, hogy a háttérinformáció meglegyen. Ha megvan, mindjárt másképp fogom megfogalmazni az egészet. Ez a kettősség benne van. Gépelni most sokkal könnyebb. Régebben másként ítélték meg az újságírókat. A pályafutásom elején, ha nem jól csináltam valamit, az olvasó nem röstellt bejönni a Hét Nap szerkesztőségébe, és megmondta a véleményét, vagy írt nekünk levelet. Később, amikor a rádióban dolgoztam, betelefonált. Elmondta, hogy jó volt a hírösszefoglaló, csak olvassak egy kicsit lassabban, mert nem értik. Volt az olvasónak véleménye, a figyelő közönségnek igénye. Ma már nem számít, ha rosszul hangsúlyoztad azt az egy szót. Ha az olvasó nem veszi észre, az újságíró sem figyel oda, és nem tartja fontosnak.

Van-e olyan interjú vagy riport, amelyet ki tudna emelni az eddigi munkái közül? Találkozott olyan alanyokkal, helyzetekkel vagy járt-e olyan helyszínen, amely az ön számára érdekes, lehengerlő vagy emlékezetes volt?

– Dolgoztam írott sajtóban, rádióban és televízióban, így nehéz ezt kiválasztani. Arra emlékszem, hogy az írott sajtóban szívesen variáltam a műfajokat. A Hét Napban a nagyoktól tanulhattam, mint Petkovics Kálmán, Miskolci József, Biacsi Antal, Mészáros Zakariás, Brenner János. Orosz Ibolyával, Szőke Katalinnal, Elmer Annával, Szalma Lászlóval, Németh Jánossal együtt dolgozhattam… Olyanoktól volt szerencsém tanulni, akik a mai napig is nagy nevek a szakmában. Szerettem esszét, karcolatot, glosszát írni. Ezeket az egyetemen jól megtanultuk, és akkor még friss volt az élmény.  Középiskolás koromban egy ifjúsági lapba írtam, és a divattal foglalkoztam, mert rajzolni legalább annyira szerettem, mint írni. A Szabadkai Rádióban volt egy ifjúsági műsor, amelyet Miskolci József vezetett. Főleg a zenéről szólt, és egy verses betét is volt benne. A fiatal alkotók küldték be a munkáikat, és Magyar Tanszékesként nagy önbizalommal bíráltam el őket. Ezek közül a legjobbakat beolvastuk. Ezeket az élményeket szerettem, és a Hét Nap-os időszakomban nagyon szerettem terepre járni, egyszerű emberekkel beszélgetni. Akkoriban a gyárakban is készítettünk riportokat. A hetilap nyereményjátékokkal egybekötött élőújságokat szervezett, amelyeken az olvasókkal is találkozhattunk. Ezekre mindig jól felkészültünk. Elmentünk a helyszínre, például Csantavérre vagy Csókára, és előkészítettük a terepet. Ha érdekes riportalanyokat találtunk, azokat később a színpadra szólítottuk. Emlékszem, hogy Csókán tele volt a színházterem. Még Szabadkáról is érkeztek olvasók az élőújságra. Szerették és ismerték a lapot. Szép nyereményeket sorsoltunk ki, például autót. A Hét Napnál a koromnál fogva ifjúsági témákkal foglalkoztam. Mindig is nagyon foglalkoztatott az Otthon és család rovat. Jó barátságba kerültem Elmer Annával, a rovat akkori szerkesztőjével. Egy idő után, amikor nyári szabadságra ment, megengedte, hogy én szerkesszem az oldalt. Akkoriban ez volt az egyik legszebb élményem nyaranta, viszont rendszeresen írtam oda is riportokat. A szép kertektől kezdve a lakberendezésen át a divatig és a főzésig mindennel foglalkoztam. Elméletben gyorsan megtanultam főzni. Amikor a Hét Napból eljöttem, tíz évig nem dolgoztam a szakmában, amit nagyon nehezen viseltem és sajnáltam. Hiányzott, viszont a körülmények úgy hozták, hogy nem lehetett maradni. Szerettem volna visszakerülni, de nem a Hét Napba jöttem vissza, hanem a Szabadkai Rádióba. Városi rádió volt, háromnyelvű szerkesztőséggel. Jóban voltam és gyakran együttműködtem a szerb és a horvát kollégákkal. Abban az időben rengeteg továbbképzésre mehettem. Ekkor iratkoztam be a Teológiai-Katekétikai Intézetbe, amelyet munka mellett végeztem el. A rádióban is szerettem volna ugyanolyan témákkal foglalkozni, mint a Hét Napban, de ezek már foglaltak voltak. A főszerkesztő a gazdasági témákat bízta rám. Ezek új kihívást hoztak számomra. Új embereket ismerhettem meg, és a Hét Nap-os szokásomat itt is megtarthattam, mert továbbra is beszélgettem az egyszerű emberekkel. Végigjártuk a helyi közösségeket. A helyiekkel találkoztunk, akikkel a település mindennapi gondjairól beszélgettünk. Több pályázatíró tanfolyamon vettem részt – amellett, hogy kísértem ezeket, el is végeztem őket. A rádióban a legnagyobb élményem az volt, hogy meg kellett tanulni a műszaki hátteret, tehát kezelni a magnetofont, vágni a hanganyagokat, együtt dolgozni a technikusokkal. Ebben az időszakban sajnos utólag derült ki számomra, hogy én készítettem az utolsó interjút Kopeczky Lászlóval, amikor beteg volt. Párhuzamos portét készítettem a Kalmár házaspárról, Szilágyi Gábor képzőművészről. Volt egy érdekes eset, amikor interjút készítettem a Szabadkai Közegészségügyi Intézet első igazgatójával, aki a koncentráicós táborban együtt volt Kertész Imrével. Ezt akkorra időzítettük, amikor az író megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A műsorban az alany Kertész-művekből olvasott fel részleteket.

Munka közben(Fotó: Gergely Árpád)
Munka közben(Fotó: Gergely Árpád)

A rádió minden tevékénységében részt vettem. Például besegítettem a műsorvezetőknek a jókívánságok olvasásánál. Mindannyian részt vettünk az ünnepi műsorok elkészítésében. Nagyon jól éreztem magam a rádiós műsorok vezetése közben. Közben a Hét Napban is dolgoztam külsősként. Eleinte apróhirdetéseket gépeltem, majd később én szerkesztettem az Otthon és család rovatot. Hetente egyszer-kétszer bejártam a szerkesztőségbe, és nagyon örültem, hogy tarthattam a kapcsolatot a volt kollégákkal. Egyszer azt mondta nekem az akkori lektor, Varga Horgosi Ildikó, hogy hallott a rádióban, és szerinte pályát tévesztettem, mert nekem rögtön ezzel kellett volna foglalkoznom. Később, amikor megalakult a Pannon RTV, párhuzamosan foglalkoztam a rádiózással és a tévézéssel. Akkor még jártam a hitoktatói szakra. A televízióban mindent újra kellett tanulni. Itt nagyon sok függ attól, hogy a munkavégzés során kik a partnereid, tehát az operatőrtől kezdve a vágókon át a szerkesztőig. Emellett attól is, hogy mennyi időd van foglalkozni az anyaggal. Az összes sajtótermék közül ezt a legnehezebb elkészíteni. A legjobban rádiózni szeretek, ám néha bedobnak a mélyvízbe, és tévéznem kell. Mivel több éve dolgozom a szakmában, sok embert ismerek, és mindig szívesen segítek a fiatalabb kollégáknak, ha elakadnak, vagy nem tudják, hogy kihez kell fordulniuk egy-egy téma kapcsán.