M. hosszabb betegség után először ment személyesen intézni az ügyeit. Jókedvű volt és érdeklődő. Vidáman tekintett az előtte álló nap elé.
A buszmegállót kissé távolabb találta a szokottnál, de ez nem zavarta. Mögötte új, az eddiginél néhány emelettel magasabb épület tornyosodott.
– Rég ment el a kilences? – kérdezte a körülállókat, ülőket, de senki sem válaszolt. Legtöbbje vagy zenét hallgatott, vagy szorgalmasan pötyögtetett a mobiltelefonján. Mindenki arcán maszk feszült, pedig nagy volt a hőség. Egy idősebb férfi időről időre jókora zsebkendővel törölte végig a homlokát, nyakát.
Csendben üldögéltek, álldogáltak, a busznak meg se híre, se hamva. Amikor már harmadszor tette fel – voltaképpen már unalmában – a költői kérdést, az egyik padon ülő a hátuk mögött feszülő menetrendre bökött, szótlanul.
Legyintett. Jól emlékezett rá, milyen rendszertelenül közlekednek a buszok.
Kissé meglepte a csend és az érdektelenség. Senki sem beszélgetett. Azok sem, akik nem mobiloztak, és zenét sem hallgattak. Mindenki maga elé meredt. Senki még a vágyott autóbusz közeledésének irányába sem tekintgetett.
Amikor végre megérkezett, egy részük felszállt. Bérletjegyét az automatához értette, s ha volt hely, leült. A készpénzzel fizetők is hangtalanul váltottak jegyet. Csak a már egyre jobban elszíntelenedett húszasok, tízesek surrogása törte meg a csendet. Ha fémpénz koppant a pulton, valóságos zajnak számított. Hallatukra még ő is fel-felkapta a fejét.
Végigtekintett a járművön: négy sor vászonmaszkos utas ült, szabályos négy sorba rendeződve, kifejezéstelen arccal. Hasonló maszkjaik miatt lárvaszerűnek tűnt az a kevés, ami az arcukból szabadon maradt: a szem és a homlok.
A belvárosban leszállt.
Egy közeli újságosbódénál várostérképet kért. Az elárusítónő mosolygott, és kezét széttárva mutatta, hogy nincs.
– Nem tudná megmondani, melyik bódéban kaphatnék?
A nő marionettszerűen megismételte a mozdulatsort. Már nem mosolygott. Ő meg „kapcsolt”: a város olyan vehemensen terjeszkedik, olyan sok új, még utcának sem nevezhető épületsor, épületkolosszus épül, hogy valószínűleg egyelőre nem érdemes új térképet nyomtatni. Majd. Majd, talán, egyszer. Ha a városterv egyszer, a távoljövőben, véglegesnek bizonyulna. Egy időre. Egy újabb változásig.
Útközben több helyen is örömmel fedezte fel az általa annyira kedvelt virágkompozíciót. Bokorszerűen valami fa vagy műagyag tartó köré, egy hatalmas nejlonzsákba humuszt halmoznak a virágkertészek, s azt a megfelelő helyeken kiszurkálva teleültetik különböző színű és fajtájú virágokkal. Apró, színes oázisukon mindig örömmel pihent meg a tekintete, és mohón szívta be az illatukat. Végre egy kis természetesség a betonrengeteg közepén. Most azonban visszahőkölt: az apró, rikító színű virágok és harsányzöld leveleik valahogy furcsán fénylettek, „világítottak”, sőt – csörögtek! Mi az ördög lelhette őket? Közelebb ment az egyik sötétlilán és vakító fehéren hívogató bokorhoz, és mohón beleszimatolt.
Áporodott por- és műanyag szag fogadta. A virágocskák művirágok voltak…
A mögöttük levő utcában az ismerős épületek lebontva, körülöttük tégla-, homok- és sóderhalmok, egymásra tornyozott deszkakötegek, markológépek, hatalmas szállítóeszközök.
A posta előtt tengernyi nép hullámzott.
Először nem értette: tüntetnének? Vagy történt valami az épületben?
– Be szeretném fizetni a… – fordult a legközelebbi, kortalanná álcázott – hosszú hajából ítélve nadrágos, talán, nőhöz –, de az mutatóujjával csak előrebökött.
Mi van ezekkel? Megnémultak?
Alaposabban szemügyre vette a társaságot, s akkor már észlelte, hogy nem álldogálnak összevissza, hanem szabályos külön sorokban várakoznak. A lépcsősor tetején pedig karszalagos, vásott öltözékű férfiak mutatnak időről időre hol az egyik, hol a másik, hol meg a sokadik sor legelején állókra, mire azok fáradtan betámolyognak az előttük hangtalanul megnyíló, majd összecsukódó automata üvegajtók egyikén.
Előrement, és megállt az első karszalagos előtt.
– Villanyszámlát szeretnék…
A férfi két ujját emelte fel.
Feltételezte, hogy ez a második sort jelentheti, hát beállt oda utolsónak.
Az egyre tüzesebben perzselő nap alatt kókadozva látta, hogy van, aki csomagot szorongat a hóna alatt, van, aki nagy formátumú levélborítékokat, egyebet. Ki-ki a maga sorában.
Senki nem méltatlankodott, nem kérdezősködött. Rendezett sorokban, jólnevelten araszoltak előre. Rend volt, közel és távol.
Hazaérve megpendítette, hogy most, miután felépült, meghívhatnák valamelyik ismerőst. Előbb az egyiket, aztán sorjában a többieket. És azt a néhány, még életben maradt, vagy ki nem vándorolt rokont.
Megrökönyödött tekintetek meredtek rá.
– Csak nem képzeled? Van, aki csak egyszer van beoltva, van, aki kétszer, s olyan is akad, akinek esze ágában sincs beoltatni magát.
– Na és? Majd maszkot viselnek nálunk is. Habár… nekem ez olyan nevetséges. Egymás között lennénk.
– A látogatások már kimentek a divatból. Telefonálj nekik. Vagy levelezz velük. Ott a számítógép, külön füzetbe írtam fel az e-mail-címeket. Sőt van egyszerűbb megoldás is: a Facebookon azonnali választ is kapsz tőlük.
– Ugyan! Látni szeretném a barátnőimet.
– Mi sem könnyebb. Ott a kamera, skype-olj velük.
Makacskodott.
– De én meg akarom őket ölelgetni! Megszorongatni a kezüket, megropogtatni a csontjukat. Megpuszilni a rég nem látott, megráncosodott pofijukat.
– Jaj, te… Hidd el, abba már ők sem egyeznének bele. Ölelés! Csók! Még mit nem! Minden nyilvános helyen kötelező a másfél méteres távolság betartása. Egy éve már kezet sem fogunk egymással. Még a templomban, mise közben is, a pap kérésére, hogy „Legyen békesség köztetek mindenkor!” mi, a hívők ugyan elismételjük, a vastag vászon mögött elmormoljuk a jól ismert, szeretetteljes, szokásos választ, de már nem nyúlunk ki vágyón egymás felé, nem nyújtunk egymásnak békejobbot, hanem csak jó messziről integetünk, bólintgatunk, és a sokredőjű szájmaszk mögül mosolygunk egymásra úgy, hogy jó esetben csak a legközelebb (de egészségügyi elővigyázatosságból még véletlenül sem a közvetlenül mellettünk!) ülő hívőtársunk a szemünk állásából, szemöldökünk jelentős felvonásából talán észreveszi, elhiszi, hogy a mosolyunkat mélységes szeretettel küldtük tovább. Hát nem érted? Ez egy más, új világ. Az emberek félnek egymástól. Mindenkitől.
– Nem kell az új világotok!
M. visszafeküdt az ágyába. Falnak fordult, és fejére húzta a takarót.
