2021. szeptember 28., kedd
Tollrajztanár

Időkúszó

8.

Mi az ébredő emberiség intellektuális törekvéseit befejezhetetlen protoírásként fogjuk fel, ezért a folyamatosság, a folytatólagosság, valamint az örökös változások békítő jelrendszereként kezeljük. Nyomolvasók vagyunk mind.

Az élhetőség határai mindenkor a(z ideiglenes) területbirtoklással egy vonalba estek. Azon belül az egyezményes jelekkel való kommunikálás könnyen elsajátítható, azon kívül azonban már ambivalens, kétesélyes volt. A kis létszámú, egymástól elszigetelten élő embercsoportok területüket, táborukat az elkülönült egyezményes kommunikáció hermetikus biztonságában élvezhették. A kommunikálás szándéka az ismerős kultúra hatósugaráig terjedt, míg az azon kívül eső térségek veszélyesek vagy tiltottak voltak. Így biztonságos élettani rend és kulturális szokásrend szerint működő közösségi burkok alakultak ki autentikus nyelvezettel, beidegződésekkel, egyértelmű viselkedési normákkal és egyéb közösségi vonásokkal. A korabeli bizonytalanságok között élő embercsoportok viszonylag ritkán érintkezhettek „idegenekkel”. Sok esetben talán nem is tudtak mások meglétéről, hiszen létszámban az emberiség a maihoz képest csekély lehetett. A hermetikus ősi kultúrák előbb-utóbb mégis kapcsolatot létesítettek egymással. Ekkorra, a kapcsolattartást megkönnyítendő, már kénytelenek voltak jelrendszerüket új egyezményes jelekkel kiegészíteni. S ha már a közösségek dinamikusan érdeklődők voltak, nem csak óvatos kíváncsiságból kémlelték az ismeretlent: felfedezni, megismerni, talán meghódítani szerették volna őket. Mindenesetre a gyarapodó hordák, törzsközösségek végül mind egyetlen hatalmas oltalmazó Életfa lombjai alá kényszerültek. Bátran nevezhetjük ezt a mindeniket vonzó ősi életfát csudafának, a megmaradás örök jelképének, tudásfának: akár bizalmi Zálogfájának is.

Kovász

Megalitkultúra. Törzsi gyűlés (a szerző illusztrációja)
Megalitkultúra. Törzsi gyűlés (a szerző illusztrációja)

Őstörténeti ismereteink sajnos még manapság is szerények és hiányosak. A földrétegek alól előásott kevés megmaradt tárgyi bizonyíték alapján az idők valahai gazdagságára csupán következtethetni tudunk. Megtévesztő, de gyakorta a világ megmaradt őserdeinek mélyén itt-ott magukat meghúzó, szegényes diaszpórában élő természeti népek törzsi kultúrájának a megismerése után igazodva igyekszünk „hű képet festeni” a régmúltról. Vagyis hasraütésszerűen gyártunk mesterségesen felparcellázott ősképeket a fejlődés különféle fokán álló valahai emberi kultúrákról.

S mert az ősi civilizációk rommaradványaiból is csak hozzávetőlegesen tudunk tájékozódni, ezért nekünk megfelelő kitalált időzónák szerint csoportosítjuk őket. De leginkább csak a „maradék kovászból” táplálkozunk. Viszont hajlamosak vagyunk elhinni, hogy e magaskultúrák csupán annyiból álltak, amit a felfedezett romokból, roncsokból megállapítani tudtunk. Pedig annál valószínűleg jóval többek, meglepően gazdagabbak. A töredékesen megmaradt leletanyagok sok esetben: ősi tudományos és művészeti ötvözetek. Tehát a távoli ősök küzdelmeiről, létöröméről, nemes kulturáltságáról és magas fokú tudásáról vallanak, ugyanakkor az ősi népek alkotói szellemét és főként a tudását tükrözik. A már emlegetett ősi Életfa-jelképről azt feltételezzük, hogy a teremtett életerővel azonos vagy egyenértékű örök jelkép. Lombozata úgy terebélyesedik, nemesedik, hogy maga élő, tökéletes jelrendszereket terem. Ezért vonzotta ősidők óta a kíváncsi emberszabású tekintetét, és a megértés mély áttételes gondolati szintjére segítette elméjét. A tökéletesedő jelrendszer pedig kovásza lett a lassacskán egyetemessé váló kommunikációnak.

Időkúszó

A tudománytárunk jelképi rendszere mára rendkívül bonyolult. Az emberi faj számára minden korban tökéletesnek tűnik, mert intelligens módon képes leegyszerűsíteni, összevonni dolgokat. A tudásunk tehát univerzális: könnyedén értelmez, összegez és tömörít, az emberi kommunikáció alfája és ómegája.

Ne gondoljuk azonban azt, hogy az emberiség fejlődése csupán időkúszó, lineáris araszolások eredménye. Eddig már számtalan történelem előtti fejlett időzáras civilizáció jöhetett létre, és roskadt össze. Az emberi intelligencia hatalmas, a megmagyarázhatatlanul összetett ősi tudásra azonban mai ésszel sehogy sem lelünk magyarázatot. Úgy tűnik, hogy őseink másfajta, a feltételezettnél sokkal félelmetesebb tudásnak voltak a birtokában. A világ számos pontján fellelhető idegen magaskultúrák ugyanis – gondolunk, amit gondolunk róluk – furcsa, többnyire ismeretlen rendeltetésű épületkolosszusokat hoztak létre. Ezek megépítésére mi aligha lettünk volna képesek, mégis nehezünkre esik „magaskultúráknak” nevezni őket. Pedig ritka, talányos civilizációs léptékű leletekről van szó. Még az iskolás tankönyvekben ábrázoltból is kitűnik, hogy az ősi kultúrák fejlettebbek lehettek az eddig feltételezettnél. Vagy másfélék? Fogadjuk el azon megállapítást, hogy a birtokolt technológiájuk igen magas szinten állott. És mégis alig tudunk valamit róluk, csupán valamiféle rejtélyes, romos maradványokról értekezünk, és meglehetősen bizonytalan feltételezésekkel próbáljuk hihetővé tenni az ügyes restaurációs elméleteinket. Leegyszerűsítetten látjuk az ősi magaskultúrákat. A gyökérzetüket azonban nem ismerjük, a valahai tudásukról és képességeikről csak halvány sejtéseink vannak, a mentális fejlettségükről pedig még kevesebbet tudunk. A ma embere ugyanis sajnos kissé csőlátó. Nem csupán a régmúltját, még a közelmúltját is hamisan, homályosan látja. A csodálatosan masszív, bonyolult tervezésű, hajszálpontos kivitelezésű ősi kőszerkezetek építői minden bizonnyal a mi távoli őseink. A sok ezer éves megalitikus kultúrák építői zavarba hoznak bennünket. Már rájöttünk, hogy modern technikánkkal az ősi gigantikus építmények nagy részét mi a magas fokú technikai tudásunkkal sem tudnák újraépíteni. Úgy tűnik, hogy ezen ősi kultúrák nem alacsonyabb rendűek a miénknél. Mégis, legalább egyenrangúak?

Kőhalmok

Monolitkultúra (a szerző illusztrációja)
Monolitkultúra (a szerző illusztrációja)

A kitalált megalitikus kifejezés két ókori görög szó összetételéből áll. A mega nagyot, a lithos pedig köveket jelent. Európa és a világ tele van a maradványaikkal. Ezen építményeket bonyolult építészeti bravúrral és hibátlanul építették fel. Úgy tűnik, hogy aránytévesztésben vagyunk, amikor vetekedni akarunk velük. Hiszen minden érett civilizációs korszaknak megvolt a maga csúcsminősége, végeredménye, egyik sem alárendelhető a másiknak. Az ősi kultúrák felívelése nem egyazon fejlődési pályán zajlott, és minden korszakban más fejlődési irányt követett. Mégis irigylésre méltó eredményekkel zárult le.

Európa területén a lazán megfogalmazott gyakori előfordulású: a mediterrán térség, a délnyugati leletcsoport (spanyolországi övezet), a középnyugati csoport (Franciaország), a távoli nyugati csoport (Brit-szigetek), valamint az északnyugati csoport (skandináv térség) kőkori emlékei. Ebbe a 3000-5000-8000-13 000 évvel ezelőtti redőzött időszakba fért bele a csiszoltkő-korszak, vagyis az újkőkorszak és egy csipetnyi kőrézkor és korai bronzkor.

Ezen megállapítással azonban már átnyúltunk a következő civilizációs időszakba. Amely az időszámításunk előtti ötödik–harmadik évezredtől, az írásbeliséggel kezdődött el, és a már jóval ismertebb ókori civilizációk sorát vonultatta fel. Hatalmas birodalmakat és tudást fitogtatva, az újkőkoriaknál még lélegzetelállítóbb építményekkel.