2021. október 25., hétfő

Világok találkozása

Móra Regina: Ablakok

Móra Regina Ablakok című novelláskötetének borítóján ablakok sorakoznak. Téglalap, négyzet és félkör alakú rések a hófehér háttéren, azaz a könyv falán. Színesek és változatosak, akár ha egy óriási társasház ablakai lennének. Mindegyik mögül más élet sejlik fel, más sors, más világ. Némelyik harmóniát sugároz, mintás függönnyel, vázányi virággal, a másik rendezett szobabelsőbe enged betekintést, a harmadik mögött könyvek sorakoznak, a negyedik üvegére gyerekrajzot erősítettek, aztán van rácsos, elhagyatott, homályba burkolózó és törött is. Egyikből álmodozó lány könyököl ki, a másik peremén madár egyensúlyoz. Talán a boldogság kék madara, amely épp oly elérhetetlennek tűnik, mint a mesékben, hiszen az üveg túloldalán üldögél, csak látni engedi magát. Amint az ember utánanyúl, tovaröppen. A helyén csak az üres párkány marad. Egy keskeny kis ablakból pedig maga a szerző tekint ránk. Mintha egy szelfi lenne, elkapott pillanatot örökít meg a kép, gondolkodó, szomorkás arcot, kissé fáradt tekintetet. E csöppnyi résen át akár ha a saját életéből nézne ki ránk a szerző, a gondolataiból, a maga kisvilágából. Sejteti, hogy e csinos kötet valami személyesnek a tárháza, olyasminek, aminek az írónő is részese. Azáltal pedig, hogy felütjük a könyv fedelét, képletesen mi magunk is belépünk ebbe a különös társasházba, amelyben különböző események sorjáznak, a lakószobák mindegyikében pereg egy-egy élet, akár valami film. Az olvasó hamarosan otthonosan kezd mozogni ebben az irodalom és képzőművészet által teremtett térben, és önmagára, a saját történeteire is rálel, miközben ki- vagy bepillant egy-egy történet-ablakon. Ami kinn van, az van benn is, ami belül van, az van kívül is, az ablaküveg világok találkozása.

Móra Ágota, a kötet illusztrátora remekül megragadta e könyv novelláinak lényegét, hangsúlyozta ablakrés voltukat, és a perspektívákkal való játékkal érzékeltette, hogy minden történet ábrázol valami világból ellesettet, ugyanakkor mindegyik történet önálló világ. Ha kívülről szemléljük: feltárulkozik, ha belülről figyeljük meg, a külvilágra nyit ablakot.

Savaria University Press, Szombathely, 2021, 170 oldal

Ez az átgondoltság és rendezettség a könyv szerkezetét is jellemzi, hiszen két nagyobb egységre oszlik, mindkettőben 13 írás kapott helyet. Az első fejezet a múltra, a második a jelenre vonatkozó novellákat tartalmazza. Összekötő kapocs közöttük az elbeszélő, akinek a múlt eseményei a gyerekkorához kötődnek, a nagyszülőknél töltött szünidőkhöz, mikor is megelevenedett számára a falu a maga eseményeivel, szokásrendjével, hiedelemvilágával. Az emlékezet megőrizte a rácsodálkozást, amellyel a gyermek fogadta ezt a számára új, ismeretlen és izgalmas közeget, amelyben minden varázslatosnak, meseszerűnek tűnt számára. Elősegítette ezt az érzést Énok apó is, a nagy mesemondó, aki „kis házában, kis sámliján üldögélve mesélt”, ráadásul „többször ugyanazt mesélte, mondta, pontosan, szinte mintha bebiflázta volna, szóról szóra ugyanúgy mesélte. A hallgatóság pedig rögzítette, nem tudatosan, de rögződött a felekben, a történetei, akárcsak az utódok, tovább éltek bennük, bennünk, és ma is halljuk őket, ha már nem is meséljük az Énok apó történeteit” – vallja Móra Regina az egyik novellában, és ezáltal tovább szövi az Énok által megkezdett meséket. Effélékből pedig akadt bőven, hiszen számtalan történet kapott szárnyra Énok apó huncutul görbülő szájszegletéből, köztük olyanok is, amelyekből jobban megismerhető a falusiak élete, gondolkodásmódja. Megelevenedik a háború utáni időszak békeideje, egy hagyományos disznótor, feltűnnek boszorkányok, vajákos asszonyok, hangsúlyossá válik a szómágiába vetett hit, megemlítődik a csodakút története, a falusi mindennapok: csengető vándorfagylaltossal, az utcákat járó cséplőgéppel, a viharok utáni saraskodásokkal. A történetek persze nemcsak kellemes emlékeket örökítenek meg, hanem tragikusakat, fájókat is, és legfőbb tanulságuk, hogy a főhőseik általában boldogtalanul élnek, míg meg nem halnak, hiszen lehet így is. Mi több: leginkább így lehet.

Az elbeszélő számára ez a közeg amennyire vonzó, annyira borzongató is, hiszen szembesül vele, hogy nem egykönnyen élhető hely. Ahogy a nyitónovellában megfogalmazza: egyszerre „már nem kellettek a házak, aki élni akart, úgyis elköltözött, aki meg halni, az beköltözött a temetőbe”. A valóságból a gyermekelbeszélő inkább a könyvek világába menekül: „A Meseország kapuja volt a kedvencem, a varázslatos képek lenyűgöztek, Csipkerózsika kastélya, a boszorkány háza, a békakirályfi, és megízleltem, hogy az olvasás során kiléphetek a házunkból, a valóságból, magamból, és lehetek bárki, és bármi megtörténhet.”

A Vajdasági magyar tenger című, a kötet egyik legeredetibb novellájában e meseszerűség ötvöződik a realitással, múlt a jelennel, összefűzve néhány évtizedet. Nagyanyáink idejéből az udvari dézsában való fürdés szokása kerül párhuzamba az unokák gyerekkori tengerparti nyaralásaival, mikor is a tengeri fürdőzés a boldogsággal egyenlítődik ki, majd a felnőttkor tengerparti nyaralásának kálváriája írja felül az Adria-parti emlékeket, hogy végül napjaink valóságához érkezve a Magyarországon akciósan vásárolt felfújható házi medence jelképezze a vajdasági magyar tengert és a rögvalóságot.

Ezzel lényegében meg is érkezünk a második fejezet jelen-novelláihoz, amelyek a gyerekkor és az emlékek talajából nőttek ki ugyan, de már közük sincs a meseszerűhöz, a különlegeshez, a varázslatoshoz. A pedagóguslét nehézségeivel, a párkapcsolati problémákkal, az öregedéssel, a magánnyal, a kiszolgáltatottsággal, az elmúlással foglalkoznak, hiszen maga a szerző is ezekkel szembesül munkavállalóként, családot alapítva. Ez már az életközepi válság, a stressz, a testi tüneteket produkáló pszichés gondok, a fárasztó munkahelyi taposómalom időszaka, az önmagunkkal való szembenézésé, amikor a tükör sokszor ellenségnek tűnik, és a nyomasztó gondokból nem szabadít fel a „kibeszélés orvossága”, hiszen aligha akad valaki, aki meghallgat, aki érdemben tanácsot adhat. Az elmagányosodás lassan aggasztó méreteket ölt, az elbeszélő figyelme pedig áttevődik emberről az állatra: egy szú szemszögéből mesél az elhagyatottságról; majd végezetül pszichedelikus vízióban mosódik össze valódi élet és irodalom, egyfajta köztes létbe, világok találkozási pontjába kalauzolva az olvasót.

Móra Regina Ablakok című kötete nem könnyű olvasmány: a novellák zöme rövid, a legtöbb csak felvillant egy-egy élethelyzetet, felvázol egy témát, esszenciáját adva valami sűrű, testes problematikának, az alkalmazott írástechnikai megoldások viszont változatossá teszik az elbeszéléseket, segítik a befogadást. Jó példa erre az Édesfeleségem című novella, amely szóhasználatában és írásképében is visszaadja egy idős férfi beszédmódját, aki dióhéjban elmeséli az életét. Az életét, ami általános jellemzőinél fogva bármelyikünké lehetne, és amelynek legfőbb ismérve a kilátástalanság és az „őrületes magány”.