Újra nekirugaszkodom, hogy kitakarítsam a kádat a fürdőszobánkban. Ismét felsérti a körömágyamat egy lemállott zománcdarab. Felsikoltok fájdalmamban. Leszólítom az égről az összes aprószentet, majd magamhoz térve már inkább a földön járókat szidalmazom.
Lehetetlen küldetés – állapítom meg már ki tudja hanyadszor az elmúlt évben. Ez a vastömeg még a nagymamám házából érkezett hozzánk. A négy lábon álló fehérség már akkor megfakult, gyermekkoromban pedig csak tovább veszített fényéből. Nem beszélve arról, hogy télen a forró vízhez szinte alig kell hideget tölteni, úgy elnyeli a vas a hőt a fürdővízből. Egy előnye azonban van: hatalmas öblében kényelmesen el lehet helyezkedni. A késő esti sziesztázást azonban igencsak el tudja rontani az, amikor az ember lánya a frissen mosott, hosszú hajából keserves kínok között húzgálja ki a zománcdarabokat…
Egyszer már megpróbáltuk megmenteni a „családi örökséget”, és újramázoltattuk a belsejét, kipingáltattuk a küllemét. Igaz ugyan, hogy nem jókedvünkben tettük, hanem a szűkre szabott felújítási keret miatt. Újabb tíz év elteltével azonban kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, hogy végképp nyugállományba kell helyeztetnünk a merev, hű szolgánkat.
Egy évvel ezelőtt be is szereztünk egy „új” kádat. Okkal a macskaköröm. A szomszédunkban levő üzlet felett lakó tulajdonosok ugyanis beszereltették a vadonatúj fürdőszobájukba, ám használni sohasem használták. A felújítás közben meggondolták magukat, inkább lakásba költöztek, az emeleten pedig a bolt új részlegét nyitották meg. A feleslegessé vált kád az utcára került, mi pedig jutányos áron befogadtuk. Nagy volt az öröm! Majd az üröm…
Már nem is emlékszem, hogy az elmúlt egy évben hány mestert kerestünk fel. Mindannyian arra hivatkoztak, hogy rengeteg a munkájuk, és majd csak pár hónap múlva tudnának nekikezdeni a munkának. Volt néhány, aki a telefonon keresztül leírt munkára oly borsos árat kalkulált utólag üzenetben, hogy egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Az aranykezeket már tényleg a nemes fém árában kell megfizetni – futott át a gondolataimon, miközben eszem ágában sem volt megadni a horribilis összeget. Már azt sem találtam méltányosnak, hogy egy beépítést látatlanból értékeljenek, hát még amikor közölték a díjazás mértékét… Végül két mester csak hajlandó volt arra, hogy meg is nézze a szerzeményünket. Megoldás helyett azonban csak a gondok szaporodtak.
Úgynevezett montázskádról van szó ugyanis: nem kell falat húzni köré, csupán a lábait kell helyre igazítani. A gond azzal van, hogy egy méretes sarokkádat szereztünk be, a csap pedig jelenleg olyan helyen van, hogy a kiáramló víz a kád szélére és ülőkéjére csapkodna. Szakember tanácsának híján magam néztem utána a lehetőségeknek: mivel 80 centiméter hosszú nyakú csapot nem gyártanak, így maradt a kizárólag zuhanyzófejjel ellátott csap, vagy pedig a víz elvezetése egy olyan pontig, ahol már egy klasszikus csap is eléri a kád öblét. Ez utóbbit ajánlotta mindkét mester, egyik kevesebb, a másik több csempe leverésével.
Erről viszont a párom hallani sem akart. Olyan megoldásokat követelt volna, amelyek nem feltételezik a fél fürdőnk lerombolását. Roli hangot is adott véleményének, miszerint a mesterek csak azért ajánlanak ilyeneket, mert a montázskád beállításáért nem kérhetnek nagyobb összeget. A víz átvezetésére, az újracsempézésre viszont már igen, így ebben az esetben mellékesen a kádat is beállítják a helyére. Csak le akarják rólunk húzni a bőrt – állítja Roli.
A kádmizéria apropóján édesapám újra okot talált arra, hogy visszasírja a Tito-korszakot, amikor „mindenki rendesen meg volt fizetve, és eszük ágában sem volt a szakembereknek külföldön keresni a boldogulásukat”. Anyósom a saját frizsiderével példálódzott, amelyet már sokadszor javíttat. „Nem maradt egy rendes szakember sem ebben az országban, a normálisak már régen Németországban vannak” – mondta. Barátaink meg arra panaszkodtak, hogy kétszer annyit fizettek a garázstetőért, mint amennyiért egy évvel ezelőtt befedték az egész házukat. Megjegyzem: csak munkadíjról van szó, az anyagot ők biztosították.
Nos, valószínűleg mindenkinek egy kicsit igaza van. Vagy minden említett vélekedés igaz. Akárhogy is fordítom, a végeredmény ugyanaz: nincs elegendő mesterember az országunkban. A tömeges kivándorlásoknak ugyanis már egy ideje érezzük a következményeit: ma már szó sincs munkanélküliségről, és mihamarabb szembe kell néznünk a munkaerő-hiánnyal – figyelmeztetik a közvéleményt csaknem két éve a szakemberek.
A Nemzeti Munkaközvetítő Szolgálat (NMSZ) adatai szerint a foglalkoztatók folyamatosan keresik a szakképzett kétkezi munkásokat. Szerbiában lakatosból, szakácsból, asztalosból, sofőrből, kőművesből, ácsból, villanyszerelőből, hegesztőből és CNC-gépkezelőből van leginkább hiány. A munkaadók idén legtovább a vízvezeték-szerelők, varrónők és az építőipari munkások jelentkezésére vártak – közölték az NMSZ jelentésében. Ugyanitt kiemelték azonban, hogy a szabad munkahelyek számát a munkaadók 2009 óta nem kötelesek bejelenteni, és emiatt a szolgálat nem tud reprezentatív helyzetképet alkotni a munkapiaci keresletről. A fizetésekről is csak annyit tudnak, amennyit hivatalos úton közöl a munkaadó – tették hozzá.
A közelmúltban igencsak felkorbácsolta a közvélemény érdeklődését az a munkapályázat, amelyben 240 ezer dinár havi fizetést kínáltak egy vízvezeték-szerelőnek. Ennek tudatában viszont már egy cseppet sem csodálkozok, hogy a mi új kádunknak hiába van lába, nem sétál a helyére.
A kérdés már csak az, hogyan oldom meg a körmömbe, hajamba költözött zománcmaradványok problémáját…
