Természeti katasztrófák, járványok, és más hasonló, apokaliptikusnak tűnő jelenségek mindig is voltak. Világvége-jövendölések is végigkísérték történelmünket. Van ebben egyfajta logika is, hiszen aminek van kezdete, annak egyszer lesz vége is. Nem is ez a kérdés. Korunk egyik nagy kérdése most az, hogy a fogyasztói társadalomról át lehet-e térni a fenntartói társadalomra. Történelmünk a különféle civilizációk felemelkedéséből és összeomlásából áll. Sok ígéretes kultúra tűnt el nyomtalanul, és most csak mi hisszük, hogy a miénk nem fog így járni. Azonban nem mindig nyomtalanul tűntek el. Leggyakrabban egy előző civilizáció romjaira építkezett az őt követő. Így sikerült az emberiségnek a mai napig fennmaradni, ez az út vezetett a jelenbe, és nem tudhatjuk, milyen irányt vesznek az események a jövőben. Miközben sokan hajlamosak a dolgokat úgy magyarázni, hogy minden téren mind fejlettebbek vagyunk, vannak azért intő jelek is. Ahogyan ugyanis egyre bonyolultabbá és tökéletesebbé válik valami, úgy lesz egyben hatványozottabban sérülékenyebb is. Az ember értelmi fejlődésével párhuzamosan zajlik mindez. Az ebből eredő folyamatok elkezdték felborítani a természet eredeti egyensúlyát, egyben puszta létünket veszélyeztetve. A kellően át nem gondolt globális emberi tevékenység eredménye, hogy mára már tulajdonképpen a saját létünk alapvető feltételeit szüntetjük meg. A természeti csapások, atomkatasztrófák, háborús fenyegetések mellett rá kell döbbennünk arra, hogy lassan, de biztosan elfogy az élet fenntartásához és újratermeléséhez szükséges termőföld. Talán a járvány is egy próbálkozása a természetnek, hogy ráncba szedjen bennünket.
KÉPTELENEK LENNÉNK A VALÓS VESZÉLYEK ÉSZLELÉSÉRE?
A történelmi tapasztalatok mutatják azt is, hogy amikor egy civilizáció felbomlásának jelei megmutatkoztak, az adott társadalom képtelen volt a reális helyzetfelmérésre. Ronald Wright antropológus olyan kutatási eredményekre jutott, hogy a maja birodalom vezetői, civilizációjuk vége felé ultrakonzervatívvá váltak, és ahelyett, hogy modellt váltottak volna, az utolsó csepp profitot is kipréselték a természetből és alattvalóikból. Kísértetiesen hasonlít ez arra, ami a mostani civilizációval történik. De vannak más intő példák is. A Húsvét-szigetek egykori lakóinak történelme is hasonló utat járt be. Ezért is felettébb tanulságos. Az időszámításunk utáni V. században az oda betelepülő emberek a mintegy 170 négyzetkilométer területű szigeten paradicsomi állapotokra leltek. Bőséges ivóvízforrásokat, vadban és halban gazdag erdőségeket vehettek birtokukba. A fészkelő madarak hatalmas tömegei könnyen megszerezhető táplálékforrást jelentettek. Nagy testű, az emberre is veszélyt jelenthető ragadozók nem éltek a szigeten. A klíma is több mint ideális volt. Még ma is az. A legmelegebb időszak januártól márciusig tart. A déli féltekén ekkor van nyár, a hőmérséklet ilyenkor 23-24 °C. Leghidegebb időszak a július–augusztusig tartó tél, átlag 18 °C-kal, ami igen kedvezőnek mondható. A hőmérséklet ingadozása kicsi, sosem mértek 30 foknál melegebbet, de 10 foknál hidegebbet sem. Az éves csapadékátlag megközelíti az 1200 mm-t, ami arányosan oszlik el. Ideálisabb feltételeket az emberek számára el sem lehet képzelni. A földi paradicsomban az első néhány betelepülőnek csak élvezni kellett a körülményeket. A közösség 500 év alatt tízezer főre szaporodott. A társadalom pedig – milyen érdekes, elszigetelt körülményekről lévén szó – nemesekre, papokra és köznépre rétegeződött. Tízezernél azonban a paradicsomi állapotok kezdtek átalakulni. Ennél a népességszámnál az erőforrások kezdtek szűkössé válni. Kezdték „kinőni” a szigetet, ahogyan most nőjük ki mi a bolygót. A könnyen elejthető madarak és más zsákmányállatok többségét kiirtották. Az erdőségek nagy részét is felélték, kivágták. Ekkor indítottak „közmunkaprogramot”, így biztosítva a teljes foglalkoztatottságot. Jobb ötletük nem lévén, hatalmas kőistenek faragásától remélték a sorsuk jobbra fordulását. Ez a nagyberuházás volt az, ami „munkahelyeket” teremtett. A végeredmény azonban nem hozta meg a várt megváltást. A nagy projektum inkább felgyorsította a pusztulási folyamatot. A hatalmas szobrok kifaragásához az erdők további irtására, valamint sok, valójában feleslegesen elpocsékolt, fáradságos emberi munkára volt szükség.
NEM UGYANAZ, DE HASONLÓ
Nehéz nem észrevenni a párhuzamokat. Lehet, hogy korunk „nagyberuházásai” is csak emlékművei lesznek egykor egy kipusztult civilizációnak? Okulnunk kellene a történelmi tapasztalatokból. Megfigyelhető ugyanis, hogy korunk politikai vezetői is rövidlátó politikát folytatnak, akárcsak a maja, vagy húsvét-szigeti döntéshozók. Lehet, hogy a történelem tényleg folyamatosan ismétli önmagát. Civilizációnknak a jelenlegi formájában történő fenntartásához most is olyan anyagokra van szükség, melyek egy idő után majd elfogynak. Mostanra viszont a Földünket már annyira belaktuk, hogy a természeti és ökológiai katasztrófák elől nem tudunk továbbvándorolni, mint vadászó, gyűjtögető, majd nomád őseink. A problémára nem nyújt megoldást az, hogy egyszerűen továbbállunk.
