2021. szeptember 22., szerda

A túlélés természete

„Negyven évig terpeszkedtek ezen az országon…, és ezek a hülyék rájuk szavaztak! Hallgatok, nem mondom, hogy ezek a hülyék mi vagyunk, az ország. (…) Szakszervezeti lobbysták, és megmarkolja a tökömet, de annyi érzéssel, élvezettel és elszánással, hogy abból egy egész ország újjáépíthető volna.”

 

1995-ben kérdezte tőlem a János bácsi, biztos vagyok-e abban, hogy két kólásüvegnyi benzint akarok venni. Mondtam neki, hogy egészen biztos vagyok, mert egyetlen kólásüvegnyi nem lesz elég. Mihez? Természetesen ahhoz, válaszoltam, hogy álljon a kocsi a garázsban. Mert nem azért öntöttük bele tölcsérrel az üzemanyagot, hogy autókázzunk. Még jó, hogy nem! Két liter benzinnel. Ugyan már! Azért töltöttük bele a tölcséren keresztül a sztojadinba a benzint, hogy ha ne adj’ isten kell, akkor legyen. Ha véletlenül sürgősen menni kellene valahova autóval. A másik üvegnyit nem öntöttük bele, hanem szépen odatettük a garázsfal mellé, óvatosan, nehogy felrúgjuk és elfolyjon. Vagy ez nem is 1995-ben volt? Mindegy is. Lehetett egy évvel korábban, de később is. Annyi bizonyos, hogy mindannyian biztosak voltunk abban, hogy soha, soha, de soha nem fogjuk elfelejteni azokat a k*va éveket, amikor így éltünk. És már nem tudjuk felidézni, hogy mikor is volt. Mert olyan könnyen megadtuk magunkat a jónak. A könnyűségnek. Amikor jelez az autó, befordulunk egy benzinkútra, és tankolunk.

Emlékszem az első tankolások édes mámorára. Amikor szinte nem akartam elhinni, hogy valóban vehetek benzint az autóba anélkül, hogy nyolc-tíz óra hosszat gémberedtem volna a benzinkút felé kígyózó sorban. Vagy a határon kígyózó sorban. Amikor azért a Zebrába is beugrottunk, nem csak tankoltunk. Már ha volt bennünk kitartás, meg volt időnk egy álló napot rászánni erre a kalandra, hogy átugorjunk Magyarországra tankolni. Igaz, előtte azért kifizettük a kilépési illetéket.

Vagy már ezt is elfelejtettük? Van valakinél otthon könyvek lapjai közt kilépési illetékről szóló igazolás? Egyáltalán: a kezünkbe adták, amikor kifizettük a tíz márkát? Vagy eurót? Márka volt még, nem?! Vagy már erre sem emlékszünk? A férfiaknak pedig igazolásuk volt a katonaügyosztályról, hogy utazhatnak. Emiatt nem utaztak, hanem maradtak a seggükön. Ott, ahol voltak. Vagy itt, ahol voltak. És itták a kávét. Már ha éppen volt kávé. Török kávé inkább volt, csak másként hívták. Szúrósan néztek, ha török kávét kértünk. Fagyoskodva valami restiben, az órákat késő vonatra várva. Rágyújtottunk. Milyen cigarettákat szívtunk? Partner, Opatija, Bond, Vek. Ezekhez képest a Classic és a Lord elérhetetlen álom volt. Pedig milyen büdös volt az is!

Volt egy időszak, két-három év, amikor a mozikban nem vetítettek külföldi filmeket. Ritka kivétel volt a külföldi zenekarok fellépése. Folyamatosan speciális adásokat adtak a híradót követően, ami egyébként is másfél órás volt. Emlékszünk még erre? Már nem tudom felidézni a megalázottság, a düh és a tehetetlenség érzését. De arra emlékszem, hogy azt hittük, soha nem fogjuk elfelejteni. Mikor is volt, és meddig tartott?

A mi országunkban 1993-ban az emberek több mint harmada napi két dollárnál kevesebb pénzből élt. Emlékszem, erre emlékszem. Újságíróként annyit kerestem, hogy mire a bankból kiértem a valutaüzérekhez, a havi fizetésemen még egy napi tisztességes bevásárlást sem tudtam volna megejteni. De akkor minek kellettek a valutaüzérek? Azért, mert másnap már annyit sem ért a dinár. Vagy öt perc múlva. Emlékszünk még erre?

Ez volt az embargók ideje. Mire emlékszünk belőle? De őszintén! Tényleg sokat nevettünk. Miközben sírtunk. Nem is érti az ember, hogyan volt az lehetséges. Szeretni az életünket, hinni abban, hogy normálisak vagyunk. Bezártak ugyan bennünket gazdasági, morális karanténba, de nem vagyunk bűnösök. Volt rave, dróga, alkohol.

És megjelent 1995-ben Esterházy Péter Egy nő című könyve. Emlékszem az olvasás élményére. Azt hittem, ez csak ennyi lesz, lágy fuvallat, könnyű és játékos könyv, örömzene. És mindig őrizni fogom ezt az élményt, az embargó karanténját felülíró lágy fuvallatot, ezt a könnyűséget, mintha biztatás lenne, hogy nő és férfi és szerelem elég az élethez. Emlékszünk még erre? Olvassuk újra!