2021. szeptember 22., szerda

Jövőképek

Hallom, hogy a Titán kapta Cannes-ban a filmfesztivál fődíját. A Le Monde nevű újság el volt ragadtatva az általuk „transzgender” kategóriába sorolt alkotástól, arra utalva, hogy a film hőse nemváltáson esett át. Bizony a posztmodern (vagy miféle?) alkotások nem holmi szappanoperák, ezekben (avagy konkrétan a Titánban) a sajtó szerint sorakoznak a kemény leszbikus szexjelenetek, látható benne önabortusz és egyéb ínyencségek. Le kell szögezni, korántsem nyimnyám nézőknek készülnek már a díjra pályázó filmek, a cannes-i vetítésen ugyanis néhányan hánytak, kéttucatnyi filmkedvelőt a mentők ápoltak rosszullét miatt, és alighanem azok jártak legjobban, akik vetítés közben undorodva távoztak a teremből.

Szemmel látható, hogy Európa lekörözte Amerikát. Az Oscar-díj osztogatói ugyanis csak 2024-től szabták föltételnek, hogy csak azok az alkotások pályázhatnak az értékes szobrocskára, amelyekben a főhős vagy egy fontos mellékszereplő valamely faji vagy etnikai kisebbséghez tartozik. Nyilvánvalóan ide sorolták az LMBTQ gyűjtőnév alatt futó közösséget. A másik lehetőség, hogy a film valamely kisebbség ügyét (na, melyikét?) válassza témának. Íme a művészet szabadsága beteg eszmével társulva.

Ennyit a filmművészet jövőjéről.

Olvasom, hogy versenybe száll súlyemelésben a most kezdődött olimpián nőként egy új-zélandi transznemű hölgy, magyarán férfi, aki korábban a férfiakkal versenyzett. Végre kiteljesedhet a vágyott nemében. Sokan gratuláltak neki (mihez?), miközben a versenytársak körében nem aratott nagy tetszést a nő/férfi döntése, vagy inkább az olimpiai bizottságé. Olyasmit mondtak a versenytársak, hogy ez rossz vicc, meg nem korrekt. A honfitársa pedig azt sérelmezte, hogy miatta ő marad le az olimpiáról, miközben az egyenlőségért harcolnak. Kíváncsian várom, mikor jelentkeznek volt-nők férfiversenyre.

A megvilágosodás időnként nem az égiek sugallatára jön el, vannak hétköznapibb motívumok is.

Ennyit a sport jövőjéről.

Olvasom, hallom, látom az uniós fölzúdulást a magyar pedofiltörvény ellen: mint hosszúra nyújtott nyakú libák, tátogva és sziszegve szorítják az ellenfelet a falnak. Fájlalják az uniós betegesek, hogy támogatottjaik nem léphetnek be szivárványos mesekönyvekkel és sokszor szánalmas öltözékben óvodákba és iskolákba gyerekeket oktatni szexuális sokszínűségre, amit Nyugaton már szabadon megtehetnek, hogy az ifjú nemzedék megokosodva majd maga is hirdesse: nincsenek már lányok és fiúk, hanem transzneműek; lehetsz apa helyett anya (meg fordítva), ha látszatra lány vagy, átszabhatnak fiúvá (meg fordítva), meg férfiként szülhetsz. S amikor majd rádöbbensz, hogy mégsem ez az igazi élet, vess magadra!

Ennyit a gyerekek jövőjéről.

A konzervatívnak korántsem mondható, de nem is vak Francis Fukuyama filozófus könyvet írt a poszthumán jövendőről. Kifejti, hogy az ember – a liberális eszme következtében – akár olyan változásokat is előidézhet, amelyek félbeszakítják azt a fejlődést, amely megalapozta az ember fönnmaradását. S ha túllő a célon, az emberi lény értékei semmisülnek meg. A lényeg, hogy a liberális demokrácia eluralkodásával lezárul a társadalmi-történelmi evolúció, vagy már lezárult a múlt század végére.

Botond Bálint szociológus ugyanezt mondja, csak kevésbé liberális szemmel: A poszthumán liberalizmus teljesen el akarja szakítani az embert a természettől, a múltjától, az összes többi embertől, a kultúrájától. Poszthumán, mert tagad mindent, amit eddig az európai kultúráink megtanultak, és azért is az, mert valójában az ember, az emberi elpusztítására tör.

Ennyit az emberiség jövőjéről.