2024. április 25., csütörtök

Útravaló a bajnoktól

A közel másfél évig (kisebb-nagyobb szünetekkel) tartó járványhelyzet alatt olyan tevékenységekre is tudtam időt fordítani, amelyeket (sajnos) a korábbi, rohanó életmódomba nem vagy csak nagyon ritkán tudtam beiktatni. Ezen hasznos szabadidős cselekedetek közé tartozott az olvasás is. Az elmúlt másfél évben számos könyv tartalmával gazdagodhattam. A közelmúltban a kezembe vettem Paulo Coelho Alef című művét is, amelyet olvasva eszembe jutott egy beszélgetés a – ma már interkontinentális bokszbajnok – barátommal.

Tizenkilenc éves voltam, amikor az egyetemi tanulmányaimat kezdtem Szegeden. A középiskolás éveim alatt versenyszerűen foglalkoztam ökölvívással, de a sporttal kapcsolatos ambícióimat nem adtam fel az egyetem első éveiben sem. A legnagyobb szegedi bokszklub jó hírű volt akkoriban, úgyhogy be is iratkoztam hozzájuk. Ismét versenyző akartam lenni, így minden edzésen részt vettem. Idővel sikerült annyira formába lendülnöm, hogy még a klub egyetlen profi ökölvívójával is szparingolhattam (gyakorló 1v1 boksz a ringben). Ugyan Máté kivétel nélkül mindig elvert, de minden egyes alkalommal tanultam tőle valami újat. Nemcsak magáról a bokszról, hanem az életről is. Megtudtam, hogyan látja a világot egy igazi bajnok. Máté nem volt egy beszédes fickó, de amikor megszólalt, az mindig tartalmas és emlékezetes volt. Egyszer például – miután monoklisra vert a ringben – az öltözőben elmesélte, hogy ő korábban több sportban is kipróbálta magát. Focival kezdte, aztán jött a dzsúdó, majd a kick-box és végül utolsó állomásként az ökölvívás. Elmesélte, hogy sok fiatalnál látta azt a problémát – amit saját magán is tapasztalt –, hogy miután befektetett erő és évek hiányában nem tudnak a legjobbak lenni az általuk választott sportban, gyorsan otthagyják azt, és egy másikban próbálják ki magukat. Hozzátette, hogy ez szerinte nem csak a fiataloknál és a sportban van így. Legyen szó kapcsolatokról, tanulmányokról, munkáról, hobbiról vagy sportról. Az építkező, gyökeret verő fázis a legnehezebb. Máté beszélt, én pedig csak hallgattam. Látva azt, hogy a mondandóján elmélkedek, végezetül egy jó tanáccsal látott el:

– Mindig tedd fel magadnak a kérdést: valóban azt a tettet hajtod végre épp, amely a célod beteljesüléséhez szükséges? Ha igen, akkor csak hinned kell magadba. Ha hiszel benne, hogy győzni fogsz, akkor a győzelem is hinni fog benned. Ez a titok – mondta, miközben megveregette a vállam, majd kilépett az ajtón.

De miről is írt Coelho a fentebb említett műben, amelyről a beszélgetés az eszembe jutott? Íme: „Miután elültetik a kínai bambusz magját, öt évig semmi sem látszik, csak egy pici rügy. A növekedés a föld alatt megy végbe: a fejlődő gyökérzet vízszintesen és függőlegesen is birtokba veszi a talajt. És azután, az ötödik év végén a kínai bambusz egyszer csak szélsebesen megnő, egészen huszonöt méter magasra.”

Az író később kifejti, hogy mi, emberek pontosan olyanok vagyunk, mint a bambusz. Évekig építkezünk, fektetünk energiát valamibe, majd ha kellően kitartók vagyunk, akkor eljön az idő, és senki sem állíthat meg bennünket a növekedésben. Gondoljunk csak bele! A lelkünk, a kapcsolataink, az életünk úgy fejlődik, akár a bambusz. Évekig egyszerű kis rügyként vár, és csak a gyökere növekszik. Rengeteg energiát felemésztő fázis ez. Lehet, hogy öt, az is lehet, hogy jóval több év kell hozzá, hogy eljussunk az általunk áhított célhoz, ám ha nem adjuk fel, eljön az idő. Csak fel kell tennünk magunkban a kérdést, ahogyan Máté is javasolta: valóban azt tesszük, ami ehhez a növekedéshez szükséges?