2024. április 20., szombat

„Első volt a lap, utána következtem én”

Szemelvények Serer Lenke vallomásinterjújából

Első volt a lap, utána következtem én. A munka sose esett nehezemre, nem a munkát, hanem az igazságtalanságot viseltem el nehezen – vallotta meg Serer Lenke újságíró-szerkesztőnk kolléganőnknek, Nagy Magdolnának 2014 októberében adott interjújában, amely 26-án, a Hétvégében jelent meg. Lenke akkor hetvenéves volt, „mint a Magyar Szó. Ebből a hetven évből harmincötöt, tehát élete felét a Magyar Szóban töltötte. Lehet, többen is vannak, akikre ezek a jegyek ráillenek, Serer Lenkére mindenképp. Különösen az, hogy „magyarszósként” az életét valóban a deszkben töltötte, figyelme mindenre és mindenkire kiterjedt, sugárzott belőle a pontosság, az igényesség, a munka iránti alázat.” – írta felvezetőjében Magdi kolléganőnk. Most, a gyász első napjaiban újraolvasva őszinte életrajzi vallomásként élem meg beszélgetésüket:

„Kora ifjúságomtól kezdve vonzott az újságírás, hetedik és nyolcadik elemiben már az Ifjúság (a Képes Ifjúság elődje) tudósítója voltam, a gimiben Illyés-rajongóként minden álmom az volt, hogy majd egyszer szociográfiai riportokat írok, az egyetem befejezése után azonban inkább a könyvtárosi pálya érdekelt, de munkalehetőség híján jelentkeztem a Magyar Szó újságíró-gyakornoki pályázatára, mert Újvidéken szerettem volna maradni. Persze nem sok reménnyel, mert mint utóbb kiderült, több mint negyvenen pályáztunk, s a mai napig csodának tartom, hogy minden összeköttetés nélkül felvettek. Ez 1968 májusában történt. (…)

Három nap zajlott a felvételi, hiszen 40–50 jelentkező közül kellett kiválasztani hatot. A szóbelin Kollin József faggatott. Később sokat tanultam tőle. A nyelvi igényességet Zsiga bácsitól (Keck Zsigmond) sajátítottam el, nagyon szigorú volt, de nemcsak bírált, hanem dicsért is, nyugdíjasként sem volt rest otthonról betelefonálni a szerkesztőségbe, hogy például mennyire tetszett neki egy címem. A címzés nagyon fontos dolog az újságírásban. Nem jártam végig a „szamárlétrát”. Abban az időben az volt a szokás, hogy egy hónapig a nyomdában korrektori munkát végeztünk, utána a külpolitikán vagy a belpolitikán fordítottunk, majd az újvidéki rovat következett, ahol meg lehetett tanulni az újságírás csínját-bínját, onnan került el az ember egyes rovatokra: a belpolitikára, kultúrára, külpolitikára, sportra... Nos, én a korrektori munka után leragadtam a fordításnál. Ugyanis jött a nyár, a kitűnő belpolitikai fordító, Magossy László elment szabadságra, s engem bedobtak a mély vízbe… Bő két évig fordítottam. Ez számomra nagyon jó iskola volt, mert a szerkesztőségbe csöppenve döbbentem rá, hogy társadalmi és politikai kérdésekben mennyire járatlan vagyok.

A fordítás után több mint 30 évig szerkesztési feladatokat láttam el (Hírek, Unaloműző, Szivárvány, Kilátó), csak nyugdíj előtt, az utolsó két évben volt az írás a munkám. Mellesleg az Unaloműzőt én vezettem be a hetvenes évek közepén Vukovics Géza vasárnapi szerkesztő ötlete nyomán. A híroldal és a Szivárvány mellett készítettem, és persze egészen másmilyen volt, mint a mai, mert a keresztrejtvény mellett megannyi különféle rejtvényt, fejtörőt, logikai feladványt stb. tartalmazott. A negyedik legkedveltebb oldal volt egy akkori felmérés szerint. Tehát szerkesztő voltam szinte mindvégig, de melléklet-, azaz „mellékes” szerkesztő, hiszen szerkesztőbizottságba sose választottak be. A szociográfiai riportírás pedig elérhetetlen álom maradt számomra. Viszont nem panaszkodhatom, a Magyar Szó mindhárom díját megkaptam, de nem a mindenkori főnökeimnek, hanem a kollégáknak köszönhetően. (…)

Leginkább a Szivárványban tudtam megmutatkozni, pedig nagyon félve vállaltam el az otthon, család, ismeretterjesztő és szórakoztató melléklet szerkesztését, mert attól tartottam, hogy nem tudom megfelelő színvonalon készíteni, hiszen előttem két évig (1978, 1979) az alapítója, a nagy műveltségű Vukovics Géza szerkesztette, aki tréfásan óva intett, nehogy ’Sivárványt’ csináljak belőle. Tizenhat évig apait-anyait beleadtam a kisújság szerkesztésébe. (…) És még valami: a Grimasz-ka fejlesztése céljából sikeres humorpályázatot szerveztem, erre eddig nem volt példa a Magyar Szóban.

A legszebb munka mégis a Magyar Szó szombati magazinjának, a Kilátónak a szerkesztése volt számomra, de úgy érzem, itt már minden igyekezetem ellenére sem tudtam igazán megmutatkozni. Kezdetben az kötötte meg a kezemet, hogy ideiglenesen vállaltam el, később meg az, hogy a Magyar Szó súlyos anyagi helyzete miatt csaknem egyévi késéssel folyósította a tiszteletdíjat, márpedig egy, külső munkatársakra épülő melléklet így csak vegetálhatott” – nyilatkozta Serer Lenke a néhány évvel ezelőtt készült interjúban.