2021. október 25., hétfő

A Slávityok

Vásárfia

Négyen voltak, férfiak. És a birkát tartották igazi értéknek. Volt is falkája mindegyiknek, de Jóska meg Pista – házas emberek ezek is –, nem itt vertek tanyát. Megbeszélték egyszer ők négyen, hogy elmennek Csantavérre a vásárba. Ott még sose jártak. A fogatot Lukács adta. Ráfos kocsi rúdjához állította, és fogta be a feszes testű két lovat. Marci a kanálistól jött föl. Előző nap üzent neki Lukács, a mindenesük Pétörrel:

– Bö-dő! Hun ténferëgsz mindig, te nagyon bü-dös! Mënny, mondd neki, hogy ide majd hozzám, oszt időbe ám, rëgge!

Amikor Marci megjött egylovasán, rábízta azt Bödőre, ő meg föl Lukács mellé. Ráfordultak a hosszú Nagy dűlő homokos útjára, onnan letérve meg – miután megemelték kalapjukat és motyogó szájjal elhaladtak ott a kútnál a Megfeszített keresztje előtt –, neki a Csatavéri útnak. Azon még jobban meg volt áradva a homok, mint a Nagy dűlőn. A másik két testvérért nem kellett bemenniük a faluba, kijöttek jó ismerősükhöz, Ariškóhoz. Fölvették őket, és tovább négyesben, Csantavérnek. Látják egy idő múlva, hogy jó előttük, nagyon lépi valaki az utat arra, amerre ők is tartanak. Mikor utolérték, hát Lukács az, a Szabó, aki inkább csak Sima volt ismerőinek.

– Hát të vagy az? – kérdezte a kocsis Lukács magasabbról, mint az ülés volt – így szokta szegény emberrel –, s dehogy druszázta volna Simát!

– Ha të is a vásárba ezën a szent napon, gyere űjj fő, hátha hamarább érsz. Ha gondolod, gyühecc velünk vissza is majd.

Elfogadta a szólítástól kicsit fanyarrá lett Sima a hívást, és mondta, hogy oda gondolta az útját ő maga is. S azt is még, hogy nagyon jó, hogy utolérték. De ez nem véletlenül volt, hanem úgy, hogy Simának megsúgta valaki, hogy a Slávityok itt haladnak majd el a vásárba menet. Neki meg csak ki kellett ballagnia az úthoz.

A vásárban meg se nem attak, se nem vettek ezek semmit. Mentek, eljárt velük az idő, és indultak haza. De a faluszéli kocsmát Csantavér alatt, nem volt kedvük csak úgy kívülről látni, be kellett oda menni, mert embereknek állt az ott. Le is a kocsiról a testvérek; Lukács le a külső istrángokat a hámfákról, átvetette a lovak hátán, nyugtató veregetésük után meg irány a kocsma. Sima a kocsin maradt, csak akkor szállt le s indult kelletlenül, amikor amazok megbiztatták. Ő lépett be utolsónak az ajtón.

Nem volt már tele az ivószála a délutánban, de sok asztalt ültek körül még mindig szomjas vendégek. Néhány asztalnál a társaság kezében úgy legyező formán, kártyalapok. Ezek meg mint idegenek, ugye, hosszasabban nézelődtek, majd megválasztottak egy asztalt, s leültek. Sima úgy, hogy szomszédos üres asztaltól vett kölcsön magának széket. Fröccsöt kértek a lúdtalpas, jó deres, bozontos üstökű pincértől.

– Hát mit inna ma-gyar em-bër? – mordult Slávity Lukács, amikor azt még a távozó pincér is hallhatta, mert visszanézett rájuk.

Így volt ott, nagyon jól érezték magukat. Fröccs, fröccs után a vásárban magukba öntöttekre. Marci fölállt egyszer az asztaltól, és eltekintett a termen. A kártyázók érdekelték legjobban. Pohárral a kezében, el is indult oda. Megállt az asztalnál, köszönt azoknak, aztán csak nézte a játékot. Jó idő után, hogy az övéi a helyükön maradtak, feléjük fordult s intett, hogy menjenek ők is oda. Aztán együtt nézték, figyelték a társaságot, a lapjárást. Azok meg furcsállták az idegenek kíváncsiskodását, zavarta őket, föl is néztek rájuk többször, de játszottak tovább. Marci különösen a kalapos kártyásnak a játékát figyelte. Hazudik, mondta egyszer csak a játékosra. Az összehajtotta lapjait, és fölnézett. Maga ne beszéljen bele a játékunkba! Főleg ilyen állapotába ne, mondta Marcinak, aki csak mosolygott, a lapok meg jártak tovább. De csak rövid ideig, mert Marci hamarosan megismételte, hogy az a kártyás csal, hazudik. Meg azt is megkérdezte tőle: Atyafi, most hány garas az a híres kisbicska?

Fehér Margit tűzzománc alkotása

No, ezt már nem tűrhették azok, hanem fölálltak székükről, és vették azokat, ütlegnek. Emezek is úgy.

Kezdődött is rögtön a verekedés. Ami széket fölvettek, azt szét is verték egymás fejin, vállán, hátán, ahol érték. Kék meg zöld foltokkal, púpos fejjel-homlokkal, sajgó tagokkal, de nevetve ült föl a kocsira az öt vendég. Egész csapat kísérte őket. Azokat verték ki széklábakkal a kocsmából egy idő után, ahogy kezdődött a nemulass.

Amikor elindut velük a kocsi a kocsmától, Lukács a bátyjukhoz, elégedetten nevetve:

– Mar-ci! Mar-ci! Ha-llod-ë? Alig vártam mán ott a kártyázókná, hogy szójj vala-mit. De a bicskát nem gondótam...

Aztán meghúzta a hajtószár bal ágát, nevetve csapott egyet a levegőbe az ustorral, no, gyerünk, mondta lovainak, s meg is indultak azok a hazaúton. A kocsin ülők meg hozták azon a szent vasárnapon az embermód rájuk rakott gazdag vásárfiát. De kárörvendhettek legalább azon, hogy vendéglátóik előbb magyarázhatják majd a kék foltjaikat, putyúikat otthon, mint ők.

Irha

Slávity Jóskára mëg ëccër falkája őrzése közbe köszönt rá két kakastollas. Amikó mindënt emontak, indútak is a fegyverësëk további dógukra, de előbb még úgy visszafordúva mëgkérdëzték a juhászt, van-ë erre valami újság. Nincs, monta Slávity Jóska. Akkó elindútak a csendőrök, de nem értek messze amikó Jóska utánuk, hogy csak van valami. Vissza erre azok, hogy mongya hát, mi vóna.

– Hiányzik ëgy birkám – bökte el a juhász.

– Gyanakszik?

– Nem – válaszóta Jóska. Nem akarna sënkit gyanúba...

– Gyerëk van-ë?

– Legíny.

– Neve?

– Jóska ű is.

– Szórakozás?

– Ejár...

– Hova?

– Vörös vendéglőjibe.

Ez ëlég vót a csendőröknek. Köszöntek, oszt el a falunak.

Aznap nem mëntek a kocsmának tájékára së, vártak néhány napot, akkó keresték mëg a gazdát. Szívélyesen fogatta, lë is űtette Vörös András a csendőröket az ivóba, de amikó azok jelëzték neki, hogy a vendégëknek nem kéne hallaniuk az ű beszégetésüket, akkó bëmëntek egy kisebb szobába.

– Hallgatom, rend őrei urak. Mi járatba nálunk? Nem vót mostanán itt verekëdés, bicskázás, ilyesmi – kezdte a fegyverësëknek András gazda.

– Más érdeköl most minket, Vörös uram – fogott bele az ëgyik.– Azt mongya mëg nekünk, ismeri-ë a fiatal Slávity Jóskát? Jár-ë az ide szórakozni, bálozni?

– Ismerëm a legínt, mer ide jár bálba, a maga ívásúakka társalogni. Inni is ezt-azt.

– Hogy viseli magát?

– Ahogy a legtöbb. Nem kirívó, csak olyan tartós.

– Pézës?

– Nincs szűkibe vele. Látni.

Teccëttek a hallottak a két csendőrnek. Keresték hát, oszt elő is tanáták Jóska legínt. Vallatóra vëtték, frissibe.

– Jóska legíny, tuggya-ë, hogy eveszett ëgy birka az apja falkájábú?

– Nem tudok rulla – próbát csudákozni Jóska. De mëg is tántorodott a csendőr tenyeritű. Nem esëtt e, mëgtartotta a másik ódarrú kapott.

– Ki mérte a húst?

– Értő embër – felete Jóska, de nevet nem mondott. Nem is firtatták a vallatók, hanem mëgparancsóták Jóskának, hogy hozzon elő két birkabűrt. Biztos tanál a házná...

Bëmënt a legíny a kamrába, maj kigyütt onnét ëgy bűrre. Lëdobta a két csendőr elé, és emënt az udvaron át, megkerűte a kisebb épületët, és etűnt mögötte. Lëótta a sűrűsbe a két vékonyabb fa törzse közt kifeszítëtt birkabűrt, és vitte a fegyverësëkhön. Evëtte tülle az ëgyik. A bűr belsejinek tapintása, színe mëg súlya is elárúta, hogy nagyon nyers az még. Aztán úgy köttették ëgymáshon a két bűrt, hogy az ëgyik majd a hátat, a másik mëg elő a mejjet és a hasat takarja, amikor a nyakába akasztva fölaggyák Jóskára új szabású ruháját.

Bëőtöztetve így a legínt, elindútak lassú mënette a falu uccáján, a járásnak tartva. A két csendőr feszësen hátú, a szuronyos puskát is úgy tartva vállukon. Tutták, hogy vannak nézőik udvarokbú mëg résnyire nyitott kiskapukbú, de nem néztek së jobbra, së barra. Kíváncsiskoggyonak csak nyugottan, ha úgy tartya kedvük. Űk megoldottak ëgy esetët. Nohát.

– Mëgtanátuk oszt idekísírtük magának a bujtárját, irhástú – monták apa Jóskának a csendőrök, amikó odaértek a járási házhon. A ház fáinak, mëg a nádas építmény árnyíkának húvösibe mán épp bëát delelőre a falka.