2021. október 18., hétfő

Nyár, Tisza, vízpart

Legalább tíz éve írok már a Rúzsfolt rovatba, és minden nyáron visszanyúlok a Tiszához, mint témához. Itt van, velünk él, az életünk, és főleg a nyaraink része. Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy itt folyik, hogy úszhatunk, fürödhetünk benne, hogy kora tavasztól késő őszig csónakázhatunk, hajózhatunk rajta. Azt nem mondhatom, hogy nem telik el úgy nap, hogy ne mennénk le a vízhez, de azt állíthatom, hogy nem telik el úgy hét, hogy egyszer-kétszer ne fordulnánk meg valamelyik standon, vagy ne sétálnánk egyet, érintve a partját.

A víz szeretetét otthonról hoztam. Apám szinte a Tisza-parton nőtt fel. Akkoriban még erdős rész volt a mai homoki lakótelep helyén, és a környékbeli gyerekekkel egész nyáron ott játszottak. A házuktól a part csak egy karnyújtásnyira volt, így ott rúgták a bőrt, meg fürödtek naphosszat. Ha melegük volt, úsztak, ha kedvük volt, fociztak, csónakáztak, aztán mikor megéheztek, hazaszaladtak. Ezek után érthető volt, hogy a csónak alapfelszerelésként szolgált nálunk. A házunk ugyanott állt a gyerekkoromban is, mint hatvan évvel ezelőtt, csak több lett az épület közöttük, sőt most is ugyanott áll, a köztünk éktelenkedő tömbházakkal együtt.

(Fotó: Gergely József)

A Tisza a családunkban fontos szerepet töltött be. Nemcsak azért, mert fürödni jártunk oda, hanem a tűzrevalót is ott gyűjtöttük be. Apám és a nagyapám időről időre vízre szálltak és az uszadékfákat halászták. Sokat vitt a víz, csak ki kellett fogni, sőt az árterület is teli volt vele, így onnan is gyűjtöttek. Fát sosem vágtak ki az erdőből, elég volt az, amit a víz hozott.

Ha csak úgy csónakázni mentünk, én mindig az aljában ültem. Gyümölcsöt vittünk magunkkal, és én azt eszegettem, míg át nem értünk a túlpartra, vagy fel nem értünk a Csárda üdülőtelephez. Úgy emlékszem, hogy azok voltak a legédesebb sárgabarackok, meg a legzamatosabb körték, amelyeket a csónakban faltam fel.

Nekünk sajnos nincs csónakunk, de a tiszázás örök. Autóval, bicajjal, sőt gyalog is le lehet menni a strandra, így aki igazán szereti a vizet, annak nincs akadály. Én szenvedélyesen szeretek a Tiszában fürdeni. Még akkor is lejártam a strandra, amikor a lányaim kicsik voltak. Emlékszem, azon a nyáron, amelyiken a kisebbik lányom még csak fél éves volt, és nem tudott bicikliülésben ülni, amikor nem volt otthon az autónk, babakocsival mentem le. A pici benne heverészett, a nagyobbik meg a babakocsi vázához erősített testvérfellépőn ücsörgött és sóspálcát falatozott, hogy ne unatkozzon, míg a hídi strandhoz érünk. Aztán ott mindig akadt segítő kéz, jó ismerős, aki örömmel segített a lányok körül. A nagyobbnak a karjára húztuk az úszógumit, úgy ugrabugrált körülöttünk, a kicsit a kezembe fogtam és így strandoltunk. Persze, ha férjem is jönni tudott, akkor nem „kínlódtunk” így, de ez engem sosem tartott vissza, mert a part, a víz, a homok, azok a vízszéli élmények mindenért kárpótoltak.

Most is sokat járunk a Tiszára, a lányok már ügyesen úsznak és elég jól ismerik a vizet. Szívesen rohangálnak a partján, csapkodják egymást, és, ha mi nem vagyunk benne, ott úsznak, ahol leér a lábuk. Sosem hagyjuk őket őrizetlenül a vízben, ha mi ki is jövünk, a szemünket rajtuk tartjuk. Amikor együtt úszunk, beljebb is megyünk, hogy érezzék, erős tud lenni a sodrása, néhol képes visszafelé folyni, és hogy nem lehet vele játszani. Apám mondta mindig, és jól megjegyeztem, hogy a vízben lehet játszani, de a vízzel nem lehet játszani soha. Örököltem és továbbadtam a Tisza iránti szeretetét és az útravaló intelmét is.