Ambrus Zoltán (1861–1932), a Debrecenben született író, kritikus, színi direktor gazdag életművet hagyott hátra, sokan kedvelték regényeit, de nem nyert igazi népszerűséget, mert nem illeszkedett be a kor és az időszerű események politikai áramlataiba, írói vitorláját a józanság, az átgondoltság, a tárgyilagosság, az értelem szele dagasztotta, ezek a szelek viszont erejüket veszítették az irracionalizmus és a nemzeti érzelmek egymással viaskodó tornádói fergetegében.
Emberi habitusával és írói alkatával ellenkezőnek találhatjuk, hogy a Nagy Háború idején két és fél éven át, hetente, kéthetente jegyzeteket jelentetett meg a budapesti napilapokban, Az Estben, a Világban, A Társaság és a Nyugat folyóiratban a háborúról. A képet árnyalja, hogy ezek a jegyzetek nem érintették a frontharcokat, az emberi nekifeszüléseket, az alkalmi hadisikereket, nem pocskondiázták a szemben álló feleket, mintha az író azt szerette volna kifejezni, hogy a vészterhes időkben nehezen lehetne dönteni a jó és a rossz oldal között. A magyarországi irodalomban elvárássá lett állásfoglalás helyett Ambrus a tárgyilagosságot, az objektivitást választotta, ami segítette kijátszani a cenzúrát, egyben megtartani emberi tartását, elvből nem démonizált senkit, akit tolla hegyére tűzött.
Háborús jegyzetei a kor magyar, német, osztrák, francia sajtójára alapultak, véleményezte, értékelte, átértékelte az ott megjelenteket, óvatosan, mértékkel, nehogy a cenzor csapdájába fusson. Szemmel láthatóan távol tartotta magát a harcok, megtorlások, közelharcok véres jeleneteinek ábrázolásától, helyettük azt írta le, hogy milyen érzelmeket és logikai következtetéseket indukáltak benne a mindkét fél által elkövetett rettenetek. Közvetve viszont az olvasóhoz is közvetítette a háború szennyes politikai, ideológiai, erkölcsi és fizikai vonzatait, az intézményes hazudozást. Ugyanis „mind az antant, mind a központi hatalmak polgári és katonai vezetése élt az érzelmi manipulációval: a mozgósítás, az önkéntes részvétel érdekében a másik fél erkölcsi elítélésével, kigúnyolásával és a gyűlöletkeltéssel, a háború okainak a szemben álló félre való hárításával” – jegyzi a könyv bevezető tanulmánya. A kommunikációs hadviselés erősen rájátszott a nemzeti érzésre, a lapszerkesztők is bedőltek az állami propagandának, hónapoknak kellett eltelnie a kijózanodásig, ám a háborús körülmények közepette sem lehetett egyenes kommentárokat és bírálatokat fogalmazni, ehhez jött jól az élete delén túl lévő Ambrus furfangos, állítva tagadó stílusa, ami elfedte a cenzorok elől, hogy a szerző belát a tömegmanipulálás mögé, és nem a hazugságokkal behálózott tömegeknek, hanem a sorok közé látó olvasóknak írja cikkeit. Érdemes megjegyezni, hogy a háború előtt Ambrus cikkeit különböző világnézetű lapok közölték, adott volt az olvasóközönsége a különböző oldalakon, noha politikával soha nem foglalkozott. Stílusa túl választékos és távolságtartó volt a kor otrombaságához képest, kívülállásával válaszolt a politikában tomboló, egymásnak feszülő energiák orgiájára.
Témáiban kerülte a lövészárkok, a gáztámadások, bombázások naturalizmusát, viszont írt a polgári lakossággal és a hadifoglyokkal szembeni brutalitásokról, a gyermekbűnözésről, a diplomácia női vonulatáról, a hölgyek frontszolgálatáról, a harcokban részt vevők szociográfiai megoszlásáról, a bakák karakteréről.
A frontszolgálatot teljesítő magyar írókkal szemben Ambrus nem kóstolt bele a kor méregpoharába, viszont éberen figyelte, hogy az írók miként reagáltak a Nagy Háború történéseire. Felhívta a figyelmet Anatole France, a francia hadsereg legöregebb önkéntese politikai és esztétikai szemléletének eltérő voltára, Thomas Mann tehetségének nemzeti túlbecsülésére. Ez utóbbi különösen érdekes: „Thomas Mann nem tehetségtelen író, ha nem is éppen olyan kiválóság, amilyennek igen szeretnék felfújni a németek, akik nagy írók dolgában ma kissé csehül állnak, meg azok a magyar nyelven beszélő, de németül gondolkodó fiatalemberek, akiknek a számát a német győzelmek persze mindinkább növelni fogják.” Rámutat George Bernard Shaw köpönyegforgatására is, aki német fordítóját a háború után is folytatódó barátságáról biztosította, odahaza pedig a porosz militarizmus legyőzéséről cikkezett. Rudyard Kipling is megkapja a magáét, hiszen „a világháborúhoz mérten monstruózus honoráriumért most is csak azt írta meg, egy kicsit másfajta szavakkal, mint amit a búr háború idején; ugyanazt a honszerelmet füstölgő ürességet, az imperialisztikus törekvésnek ugyanazokat az ócska szólamait”. A filozófus Bergson szerint Ausztria–Magyarország német és magyar kisebbsége a szerbek és románok milliói felett zsarnokoskodott. Amikor Thomas Mann arról értekezik, hogy a francia elnőiesedett nemzet, ennek konveniálnia kellene az osztrák–magyar állampolgárnak, de Ambrus a tények ismeretében megvonja bizalmát Manntól: „Nem tehetségtelen író, de a kicsinyességeket megfigyelő képesség mindenesetre erősebb oldala, mint a kritikus szellem és az erudíció. Minden munkáján látni, hogy sohase feszenghetett benne valami nagyon az ismeretvágy, hogy mindig beérte, szerényen, azzal a kevéssel, amit tud.” A háború minden jelesebb és jelesnek tartott tollforgatót szóra késztetett. Miként Ambrus jegyzi, kit megélhetésből, kit szereplési vágyból, kit közlési kényszerből, „ez a sok írásmű legnagyobbrészt nem irodalom, hanem nyomtatott megnyilatkozás”. Meglátása szerint van író, aki harcolni megy a frontra, van, aki haditudósítóként kamatoztatja élményeit és íráskészségét, és létezik egy harmadik írótípus, amelyet a hadvezetés lát vendégül a frontvonal mögött. Ezekből az előkelő vendégekből a hadvezetésnek semmi haszna, a hadakozóknak láb alatt vannak, az írófejedelmeknek pedig szükségtelenek a harctér mögött téblábolva szerzett impressziók.
Író ember fejében felvetődik a kérdés, milyen lesz a háború utáni irodalom. Ambrus szerint mindenképpen különböző a győztes és a vesztes országokban, eleinte a korábbinál eleve szegényebb. Amíg az antant a háború alatt hazafias prózát, hőskölteményeket, katonai epikát vizionált, ő rámutat, hogy ezek a képzelgések a jelen propagandairodalmi gyakorlatának jövőbe vetítései, a németek a háborús irodalomba vetették kiadói elképzeléseiket, amik már a háború alatt dugába dőltek.
Ambrus idejekorán figyelmeztetett, hogy a világháború legnagyobb újdonsága nem a tengeralattjáró, nem Kövér Berta, a németek nagy rombolóerejű mozsárágyúja, hanem az orbitális hazugságok garmadája, amivel a hatalmak elaltatják a tisztánlátás tehetségét. Rácsodálkozik, hogy a fejlett hírközlés mellett nem a valóság jut el az emberekig, hanem a hazugság hömpölygő áradata ringatja azokat, akiknek már fejvesztve kellene menekülniük és menteni az életüket.
Ha tehetném, kötelező olvasmánnyá tenném a kötetet a közvélemény formálói számára.
