2021. július 28., szerda
SZÖUL, 1988

A mosoly és szeretet játékai

Az nem lehet vitás, hogy életem élménye Szöul volt. Azt viszont, hogy aktív résztvevője lehettem, csakis Piszár Jóskának köszönhettem. Távoli ország, hihetetlen utazási és ellátási költségek, ki bírta volna ezt?! A Magyar Szó magában aligha. És itt jött Piszár, az akkori gazdasági főszerkesztő zseniális ötlete: álljunk össze „kis lapokkal”, s találjunk együtt szponzorokat az út költségeihez. És összeálltunk. Szlovéniából a ljubljanai Delo és Dnevnik, a maribori Večer, Horvátországból a fiumei Novi List, Szarajevóból az Oslobođenje és a Večernje Novine, Újvidékről pedig a Dnevnik és a Magyar Szó.

Lazítás Szöul utcáján
Lazítás Szöul utcáján

Láss csodát, a dolog működött! Az akkori időkben fantasztikus „piárt” jelentő közös, összesen 800 ezer lapot jelentő napi példányszámmal hirdetve magunkat közös reklámért cserébe. Nem csoda, pár nap alatt a „kalákába” beszálló minden lap talált védnököt az olimpiai tudósítás költségeinek fedezéséhez. A Magyar Szó mögé az adai Halász József mezőgazdasági óriás állt. Egy életre hálás vagyok érte nekik.

Az utolsó normális játékok

Ha valaki 34 év távlatából rám kérdezne, mi az, ami a dél-koreai játékokról először eszembe jut, a válasz bizonyára meglepő lenne: ez volt az utolsó „normális” olimpia, ez volt az utolsó játékok, amelynek nem a biztonsági emberek voltak a főszereplői. Természetesen Szöulban sem járkálhatott bárki a sportolók között, nem flangálhatott szabadon az arénákban, de 1988-ban a sima, hivatalos kitűzővel a mellkasán még jelentett valamit az ember, senki sem zaklatta. Akkor még nem a terror és a rettegés uralta a játékok légkörét. A biztonságiak legnagyobb „akciójára” egy szeptember végi kora délutánon került sor, egy nyurga fiatalembert igazoltattak volna a beléptetőkapu őrei, de nem volt kitűzője, így hát futni próbált. A kapunál álló zsaru pedig elindult utána, és utolérte. Mint kiderült, a 800 méteres síkfutás későbbi győztese, Paul Ereng menekült. A derék zsaru soha nem nyert olimpiai aranyat, de ha tudja, hogy kit ért utol, nyilván most unokáinak is meséli…

Újságírófalu, büfé, Szöul
Újságírófalu, büfé, Szöul

A csodálatos koreaiak

A másik, ami beugrik, az a mosoly. Az ázsiai emberek kedvességéről korábban is legendákat hallottam, de az, amit ebből ott tapasztaltam, minden várakozást felülmúlt. Az ott töltött három héten át morcos, szomorú emberrel talán nem is találkoztam. Őszinte, kedves mosoly volt az a világváros. A portás az újságírói „faluban” kijelölt házunkban, a felszolgáló a sajtóétteremben, a békésen figyelő rendőr minden sarkon, a taxisofőr és a járókelő maga volt a megtestesült szeretet, ha ránéztél, vagy segítséget kértél. A „cona szi e jó”-nak hallott kifejezés volt a csupa mosollyal szóló üdvözlet a találkozásokkor, ami magyarul nagyjából annyit jelent, „szeretettel látunk”. És ebben nem volt semmi póz, mesterkéltség, pusztán az érzés, amit az ottaniak éreztek a világ összes tájáról érkezett vendégek iránt. És próbáltak éreztetni is velük. Nos, sikerült…

Hogy lettem aranyérmes…

Nem volt ugyan hivatalos a verseny, de az újságírófaluban számontartották az egyes épülettömbök olimpiai érmeinek számát. Nos, ebben, ha egy kis szerencsével is, de mi nyertünk. Az akkori jugoszláv sajtónak kijelölt nyolcemeletes épületben kaptak ugyanis helyet a keletnémet, a magyar és a román újságírók is. A négy nemzet sportolói Szöulban összesen 58 arany-, 56 ezüst- és 47 bronzérmet nyertek. Ezzel kenterbe vertük a hivatalos éremtáblázat fölényes győzteseit, a szovjeteket (55, 31, 46) és Amerikát (36, 31, 27), mivel az akkor is sportvilághatalomnak számtó országok sajtócézárjai ragaszkodtak ahhoz, hogy az ő házaikban más ne lakjon. Sokba lett ez nekik: saját zsebből 12 rekesz koreai sörrel kellett adózniuk a „győzteseknek”. Fejenként csak egy jutott nekünk, de sokan voltunk, megérdemeltük, és a búcsú estéjén el is fogyasztottuk…

A háború árnyékában

BARCELONA, 1992

Marlene Ottey, a vágtakirálynő, Barcelona
Marlene Ottey, a vágtakirálynő, Barcelona

Akkor már egy éve tombolt a požarevaci eszelős, a délszláv őrület és a háború, az ország embargó alatt volt, és szinte az utolsó pillanatban dőlt el, hogy „Jugoszlávia” az olimpián indulhat ugyan, de nem saját név alatt, csak egyéni számokban és mindenkitől elszigetelve. Ebben a helyzetben a lapomnál papírra, fizetésekre is alig tellett, nemhogy olimpiai tudósítói útra. De csörgött a telefon. Egy szabadkai férfi hívott, aki a háborús zűrzavarban az ország első dohánymaffiózójának számított. Valihora Pista barátom írt róla leleplező cikkeket a Magyar Szóban, s ezt ő – nem ok nélkül – sérelmezte. Nem tudom, ki szólt neki, hogy úszhat az olimpiai utazásom, de tudott róla. Egy interjúért cserébe megígérte, állja az ötezer márkás költségeket. Mondtam, aligha lesz belőle valami, de megbeszéljük. És úgy is lett: az interjú jöhet, de csakis a „szólaltassék meg a másik fél is” alapon, a kérdéseket pedig mi tesszük fel. Belement. Hogy az interjúból mi haszna volt, fogalmam sincs, mert jó fényt az sem vetett rá, de álltuk a szavunkat, és állta ő is.

Quincy Watts, a 400 méter aranyérmese és a 4×400 győztes váltójának tagja, Barcelona
Quincy Watts, a 400 méter aranyérmese és a 4×400 győztes váltójának tagja, Barcelona

Mi voltunk a száműzöttek

A barcelonai utazásra a megnyitó előtt két nappal kaptuk meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottság engedélyét, s az általuk bérelt Swissair különgéppel július 24-én hajnalban Budapestről szálltunk fel. Az olimpia újságírófalujában nekünk, „száműzötteknek” természetesen nem jutott hely a katalán székvárosban. A Barcelonától 100 kilométerre lévő Lloret de Mar városka egy földközi-tengerparti panziójában azonban kaptunk helyet, napi két óra oda-vissza vonatúttal fűszerezve. De kit izgatott ez?! Boldog volt mindenki, hogy ott lehet. Még a Tanjugnak az a tudósítója is el volt ragadtatva a hangulattól, aki életében nem írt cikket a sportról. Viszont a játékokat megelőzően Slobodan Milošević harctéri tudósítója volt, akárcsak a belgrádi tévé három embere is, akik Dragan Nikitović és Milojko Pantić helyére ugorhattak be, s hülyére kérdezgettek mindenkit arról, hogy a nekik kiosztott sportágaknak mik a szabályai, kik a legjobbjai. Személy szerint csak Szakállas Ottót és Fekete Elvirát hiányoltam, köztünk lett volna a helyük. De hát ilyen idők voltak ezek, ma már csak azt mondom rájuk, rég volt, de szép volt!

Barcelonai sztárfotóim I.
Barcelonai sztárfotóim I.

Földöntúliak magánya

Barcelona szenzációja természetesen a Dream Team volt. A Magic Johnsonnal az élen olimpián először engedéllyel fellépő profi kosarazóisteneket rangjuknak megfelelő bánásmód illette. Szirénázó rendőrautók kordonjában száguldottak át a városon az edzésekre és a meccsekre, még csak nem is az olimpiai faluban laktak a többiekkel, hanem a Sheraton egyik emeletén bérelték ki nekik luxuslakosztályokat. Érdekesmód, a többi sportoló jelét sem mutatta annak, hogy zavarná a kivételezés, ellenkezőleg, mintha sajnálták volna „a földöntúliakat”, akik a játékok hangulatából szinte semmit sem érzékelhettek. Állítólag a csapatkapitány Patrick Ewing, Carl Lewis kebelbarátja volt az, akit a dolog leginkább zavart, s a negyeddöntő után kérvényezte is a szövetségnél, hogy az utolsó napokat más sportágak világsztárjaival együtt tölthessék. Hiába. Igaz, ha megértésre talált volna, akkor sem változtat semmin, mert a szervezők már akkor jelezték nekik, hogy az olimpiai falu nem egy garniszálló, menet közben szobát ott nem cserélünk.

Barcelonai sztárfotóim II.
Barcelonai sztárfotóim II.

Két fotó hiányzik

Természetesen megannyi fotó őrzi a két olimpiám emlékét még úgy is, hogy egy részük az azóta eltelt évtizedek költözései során elkallódott. Kettő közülük azonban életem végéig hiányozni fog: egy közös kép a kilencszeres olimpiai aranyérmes Carl Lewisszal és egy másik kedvencemmel, a filmsztár Jack Nicholsonnal. Lewishoz a barcelonai távolugrás döntője után „volt szerencsém”. Néhány rámenős amerikai kollégának köszönhetően Večernje Novosti-s haverommal jutottunk le az olimpia stadion gyepére, ahol a zseniális atléta éppen a szerelését pakolta, de meglátva csoportunkat, köztük néhány ismerősét is, vigyorogva állt be a körbe nyilatkozni. Egyetlen feltétele volt: fotó nincs, csak beszélgetünk. Azt tettük. Jómagam, bükkfa angolommal, csak a következő hármat tudtam kimakogni: „Lesz még olimpiai aranya?” „Melyik ellenfelét tiszteli legjobban?” „Meddig bírja még?” Mosolygott rajtam, de válaszolt a kismagnómnak, amit aztán otthon egy kollégám le is fordított.

Nicholsonnal viszont a badalonai kosárcsarnok sajtóbüféjében a közös kép összejött. Magában ült a pultnál a sztár, amikor bátorságot vettem, s odaléptem hozzá: „Egy whisky?” – kérdeztem, a válasz pedig „Nem iszom alkoholt!” indoklással érkezett. „Kóla” – erősködtem, és elfogadta. Sőt koccintott is a whiskymmel. Egy zágrábi fotós ismerősöm örökítette meg a pillanatot, s ígérte, majd elküldi. De háború volt, nem ment ez gyorsan és könnyen. A barátom egy hónappal később a harctéren meghalt…