2024. április 25., csütörtök
Nagyszünet

A diákszínjátszás értelme

A gimnáziumban, ahol dolgozom, régóta működik diákszínjátszó csoport. Mivel Szabadkán két színház is van, és sok fiatal színész, így az a szokás alakult ki, hogy nem a magyartanárok dolgoznak a diákokkal, hanem színészt kérünk fel erre a feladatra. Ettől függetlenül a csoporttal egy tanárnak is foglalkoznia kell, lassan tíz éve vagyok jelen ily módon a csoport munkájában.

Nagyon sokat tanultam azóta, hogy elkezdtem ezt a munkát, egészen máshogy látom már a diákszínjátszást, mint amikor kezdő voltam. Akkoriban úgy gondoltam, hogy mivel a miénk egy nyelvi, irodalmi irányultságú tehetséggondozó gimnázium, természetesen van több diák, aki már általános iskolásként verset mondott, esetleg színjátszással is próbálkozott, bizonyára lesznek, akik színészi pályára is szeretnének lépni, tehát nyilvánvaló, hogy ezeknek a diákoknak van szükségük erre a szakcsoportra. Persze ez így is van, több öregdiákunk már színészként dolgozik különböző színházakban, és ők valóban oszlopos tagjai voltak a színjátszó csoportunknak. Arra azonban később jöttem rá (mivel én nem voltam soha diákszínjátszó, és nincs ilyen jellegű saját élményem), hogy ennek a munkának van ennél sokkal fontosabb szerepe is, ugyanis a csoportba mindig jelentkeznek zárkózott, sőt olyan diákok is, akiket a társaik kirekesztettek, esetenként gúnyoltak. A leglátványosabb és legpozitívabb változás ezekkel a diákokkal szokott történni.

Az eddigi legnagyobb élményem épp a napokban volt, ugyanis éppen túl vagyunk a Középiskolások Szín- és Filmművészeti Vetélkedőjén, amire az iskolánk diákjai egy olyan előadással készültek, ami egy diákunk személyes tapasztalatából alakult ki. Ez a diák most harmadikos, és már elsős korában is játszott a csoportban, az előadásuk után azonban sokan csúfolták a hangja miatt. Nincs igazából semmi baj a hangjával, csak magasabb az átlagnál, de a tizenöt-hat éveseknél ez éppen elég arra, hogy valakit kicsúfoljanak. Akkoriban ez a dolog természetesen megviselte őt, persze sokat beszélgettünk róla, az osztálytársai is vigasztalták, én is beszéltem a csúfolódókkal, a színjátszó csoportban beszéltek róla a rendezővel is, de az eset nyomot hagyott benne. Ennek ellenére tagja maradt a csoportnak, és tavaly készültek a következő előadásra, ami a pandémia miatt nem lett befejezve, a vetélkedő is elmaradt. Idén tavasszal újra meghirdették a KSZFV-t, és a csoport újra összeállt, de a kezdeti tizennégy tagból csak négyen maradtak, akik végigcsinálták, és köztük volt ez a diák is. Az előadás pedig az ő problémáját tematizálta, méghozzá úgy, hogy ő saját magát játszotta: egy diákot, akit a hangja miatt gúnyolnak, aki emiatt össze is törik. Természetesen nagyon nehéz volt neki a próbafolyamat, ő közben egyáltalán nem érezte ennek a pozitív oldalát, ami a végére vált nyilvánvalóvá. A próbákon újra és újra a szégyent élte át. Ennek ellenére is végigcsinálta, miközben nem is tudta, hogy tulajdonképpen ez az egész az ő gyógyulását, helyreállását szolgálja. Mindez akkor derült ki, amikor az előadás már összeállt, és ez a jelenlegi elképesztően zűrzavaros helyzet miatt csak a vetélkedő előtti nap estéjén történt meg, a csúcsa pedig maga a vetélkedő volt, ahol a közönség jól érezhetően reagált az ő jeleneteire, előadás után pedig a zsűri külön kiemelte a teljesítményét, végül pedig megkapta a legjobb szereplő díját, mindezt úgy, hogy nem is ismerték a diák személyes történetét.

Nagyon büszke vagyok erre a rendkívül bátor és erős diákra, hiszen nagyon nagy dolog az, ha valaki képes nemcsak szembenézni a gúnnyal, de még színpadra is vinni, és mindenki előtt megmutatni. Annak is nagyon örülök, hogy az iskolánk lehetőséget ad arra, hogy a diákjaink ilyen jellegű előadásokat készítsenek, amelyek róluk szólnak. Azt gondolom, hogy a diákszínjátszás lényege az, hogy a diákokról szóljon, önmagukat adhassák, hiszen ebben a korban az a legfontosabb, hogy reflektáljanak magukra, értsék a saját gondjaikat, örömeiket, és meg tudják mutatni olyan embereknek, akik oda is figyelnek rájuk, érdekli is őket. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy az iskolánk teret ad ennek, és amiatt is, hogy van olyan színész, aki érti ennek a korosztálynak a nyelvét, és képes olyan előadásokat készíteni velük, ami nemcsak egy versenyfeladat, hanem a játszó gyerekek saját ügye.

A diákszínjátszás legnagyobb eredménye az, hogy azok a gyerekek, akik végigcsinálnak egy előadást, nyitottabbá, kommunikatívabbá, bátrabbá válnak. Nem azért vesznek részt benne, mert ez iskolai feladat. Nem azért, hogy elkészítsenek egy műsort valamilyen ünnepre, amihez személyesen semmi közük. Bárcsak maga az iskola is olyan hely lenne, minden tanórájával együtt, ahol a diákok nemcsak azért vannak jelen, hogy legyen érettségijük, hanem azért is, mert olyan dolgokkal foglalkoznak, ami lehet az ő saját ügyük! Ez nem irreális elképzelés. Megvalósítani sem lehetetlen. Csak ki kell lépni a megszokásokból és a rutinból.