2021. július 28., szerda

Úgy látszik, engem szeret az Isten…

Tényi Edit: Remekül érzem magam a Pannon RTV csapatában

A valódi tehetség sokféleképpen megcsillanthat, ha az ember élni tud azokkal az adottságokkal, amelyeket útravalóként kapott és azokkal a lehetőségekkel, amelyeket elé sodor az élet. Kiváló példa erre a nagybecskereki születésű Tényi Edit, akit sokan elsősorban népdalénekesként ismernek, hiszen az elmúlt évek, évtizedek során számos rangos elismeréssel tüntették ki kiemelkedő népzenei tevékenységéért, az elmúlt években azonban inkább a média világában próbált érvényesülni, a Pannon RTV munkatársaként, ráadásul nem is akárhogyan, hiszen kimagasló színvonalú szakmai munkájáért idén kiérdemelte a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete Év Újságírója díját. Az elismerés kapcsán a múlt és a jelen kihívásairól beszélgettünk.

 

Nagybecskerekről származol, amire – ahogyan több helyen is elmondtad – a mai napig igen büszke vagy, hiszen a gyökereid jelentős mértékben meghatározzák a személyiségedet és az életutadat is. Mi mindent hozol magaddal abból a közegből, amelyből származol, illetve a családodból?

– A nagyszüleim az édesanyám és az édesapám oldaláról is a romániai Bánságból származnak, a felmenőim között ugyanakkor voltak magyarok, szerbek és szlovákok is, amire ugyancsak rendkívül büszke vagyok, hiszen magam is ebből a kulturális sokszínűségből táplálkozom és építkezem. Gyermekkoromban rendkívül szeretetteljes légkör vett körül, a nagymamáim és édesanyám mindig énekeltek, amit imádtam hallgatni, és azt hiszem, bizonyos szempontból ma is abból a szeretetteljes légkörből építkezem. A lányomat is úgy próbáltam, illetve próbálom mind a mai napig nevelni, hogy a szeretet legyen az az alapkő, amire utána minden más ráépülhet. Az iskolában nagyon jó magyartanárnőim voltak, akik annak ellenére is meghatározó szerepet töltöttek be az életemben, hogy soha nem készültem sem az irodalmi, sem a tanári vagy az újságírói pályára, inkább a matematika iránt érdeklődtem, valószínűleg annak köszönhetően, hogy az édesapám, a nagybácsim és a rokonság több tagja is természettudományi beállítottságú volt. Emlékszem, gyakran versenyeztünk például abban, hogy ki fog előbb megoldani egy-egy matematikai feladatot, ki fog előbb kiszámolni valamit és hasonlók. Az újságírással először általános iskolás koromban kerültem kapcsolatba, ugyanis negyedikes koromban a Jó Pajtás kistudósítója lettem. Rengeteget írtam a lapba, emellett szavalással is próbálkoztam, önképzőkörbe jártam, szóval igyekeztem minél többféle tevékenységben kipróbálni magam, amik viszonylag jól is mentek, ezért a magyartanárnőm, Kiss Erzsébet, aki valóban sokat foglalkozott velem, igencsak meglepődött, amikor a gimnáziumban a természettudományi irányzatot választottam. Ott is nagyon jó magyartanárnőm volt, Tolmácsy Kálmán Ilona, aki továbbra is rendszeresen vitt különféle szavalóversenyekre és egyéb megmérettetésekre, ám mivel világéletemben nagyon szerettem a matematikát, úgy döntöttem, a középiskolai tanulmányaim befejezése után matematika szakra szeretnék iratkozni. A nagybácsimnak azonban sikerült lebeszélnie róla, ám végül mégiscsak hasonló területet választottam, a gyógyszerészmérnöki szakra iratkoztam. A döntésemet egyáltalán nem bántam meg, hiszen a mai napig imádom a kémiát, ma is készítek különféle krémeket és szappanokat, amit nagyon élvezek.

Tényi Edit a VMÚE díjátadó ünnepségén (Fotó: Gergely Árpád)
Tényi Edit a VMÚE díjátadó ünnepségén (Fotó: Gergely Árpád)

Hogyan kezdtél el komolyabban foglalkozni a népdalénekléssel?

– Az általános iskolai zenetarnőm, Máli Mária volt az, aki felfedezte a tehetségemet. Azután minden iskolai ünnepségen felléptem, hol szólóban, hol kórusban énekeltem, sőt az Újvidéki Rádióban is énekelhettem az iskolámat képviselve. Az általános iskolai tanulmányaimmal párhuzamosan hegedülni tanultam, az alapfokú zeneiskolát is ezen a szakon végeztem el. A gimnáziumban szintén kiváló zenetanárunk volt, Mirko Bulovan, akinek az irányításával az iskolában egy messze földön híres kórus is működött abban az időben. A próbákon rendkívül sokat foglalkozott velük, aminek köszönhetően magam is hihetetlenül sokat tanultam tőle, arról nem is beszélve, hogy neki köszönhetően eljutottunk Európa szinte minden részére, Hollandiától kezdve Olaszországon át egészen Görögországig mindent bejártunk. A mai napig imádom a kóruszenét, lenyűgöz az emberi hang szépsége.

A népdaléneklésnek és a hozzá kapcsolódó kutatásaidnak köszönhetően számos rangos elismerést tudhatsz magadénak, amelyek közül kiemelkedik a Népművészet Ifjú Mestere cím. Hogyan jutottál el eddig az elismerésig?

– A Népművészet Ifjú Mestere cím valóban az egyik legfontosabb elismerésem, amelynek megszerzéséhez igen izgalmas út vezetett, hiszen eleinte nem is saját indíttatásból kezdtem el komolyabban foglalkozni a népzenekutatással, hanem az egyik ismerősömnek köszönhetően, aki azzal keresett meg, hogy szüksége lenne egy eredeti népdalra az egyik előadásához, én pedig meggondolatlanul azt mondtam neki, hogy majd én segítek. Ebből az ígéretből indult el az a folyamat, amelynek során elkezdtem egyre mélyebben beleásni magam a kutatómunkába, és közben egyre inkább bővíteni a tudásomat, és ennek a folyamatnak, amely időközben szerelemmé alakult, ez lett a vége. A Népművészet Ifjú Mestere cím megszerzését kétségtelenül a népzenei pályafutásom megkoronázásaként éltem meg, ugyanakkor minden fellépéshez, minden megmérettetéshez fűződik egy-egy olyan élmény, amely miatt fontos számomra, arról nem is beszélve, hogy mindegyik egy-egy újabb lépcsőfokot is jelentett számomra abban az építkezésben, amely a népdalénekesi pályafutásomat jellemezte. Nagyon sokat segített nekem a Szöllősy házaspár, illetve Bodor Anikó is, akinél heteket töltöttem el, rengeteg népzenei anyagot elemeztünk közösen, és közben rengeteget tanultam tőle. Igyekeztem minél több eredeti népzenét hallgatni, és azok a dalok az évek során észrevétlenül egybeforrtak a lelkemmel, ezért fordul elő olyan gyakran ma is az, hogy amikor szomorú vagyok, vagy bármilyen más érzelem munkál bennem, akkor teljesen ösztönösen előbukkan egy-egy dal a lelkem mélyéről, elkezdek énekelni, és mindez valamiféle gyógyírként szolgál számomra. Azt hiszem, mindenkinek meg kellene találnia azt a módszert, amely által hasonló módon könnyíthet a lelkén, ugyanis úgy vélem, ez az, ami hosszú távon is biztosítani tudja számunkra azt, hogy egészségesek és fiatalok maradjunk. Nagyon hálás vagyok azért, hogy sikerült rátalálnom arra a tevékenységre, ami éltet engem. Nekem ugyanis nem a fellépés a fontos, hanem sokkal inkább az, hogy el tudjak merülni azoknak az érzelmeknek a világában, amelyeket a népdalok magukban hordoznak.

Mennyire válik el egymástól az, amikor önmagadnak énekelsz, illetve az, amikor másoknak? Egyáltalán hogyan fogalmazható meg, mi az, amit át szeretnél adni, vagy mi az, amit közvetíteni szeretnél a közönség soraiban ülőknek akkor, amikor nekik énekelsz?

– Azt a szeretetet próbálom ilyenkor sugározni és átadni, amely bennem lakozik. Azt hiszem, hogy az ének az egyik legkiválóbb eszköz erre. Nagyon sokszor kaptam már olyan visszajelzéseket, hogy ez az énekes is nagyon jó, meg azt is rendkívül jó hallgatni, ám amikor én énekelek, akkor az annyire megérinti az embereket, hogy egyszerűen sírniuk kell. Nekem ez a legnagyobb elismerés. Mindennél többet jelent számomra, amikor idős nénik és bácsik odajönnek hozzám, megfogják a kezemet, és elmondják, mit éreznek akkor, amikor énekelek. Volt egy nagyon emlékezetes élményem, Horvátországban egy erdő szélén voltam, ahol teljes csend uralkodott, majd amikor elkezdtem énekelni, egy idő után azt vettem észre, hogy a rigók is csatlakoztak hozzám, és együtt énekeltünk, eggyé válva a természettel. Földöntúli élmény volt, még ma is beleborzongok a gyönyörűségbe, ha rágondolok. Úgy látszik, engem szeret az Isten, hogy ekkora ajándékot adott nekem. A tehetséget ugyanis Isten ajándékának tekintem, és tulajdonképpen azért énekelek, hogy ebből az ajándékból másoknak is juttassak valamit. Úgy vélem ugyanis, hogy világra jöttünkkor, útravalóként sok hasznos ajándékkal tarisznyáz fel bennünket a Jóisten, olyanokkal, amelyeket, ha eltévedünk, bármikor elővehetünk azért, hogy megtaláljuk az igaz utat, illetve másokat is hozzásegíthessünk az igaz út megtalálásához.

Ha már az útkeresésnél, illetve az út megtalálásánál tartunk, gyógyszerészmérnökként, illetve sikeres népdalénekesként milyen fordulatokat követően kerültél újra kapcsolatba az újságírással?

– Miután férjhez mentem, és megszületett a kislányom, úgy döntöttem, hogy néhány évig otthon maradok vele, tudatosan vállalva, hogy ezáltal valamilyen módon lemondok önmagamról, és neki szentelem az életemnek ezt az időszakát. Nem azért döntöttem így, mert esetleg különösebb jólétben éltünk volna, és megtehettem, szűkösen éltünk, mégis úgy éreztem, ez a helyes út, mert a karrier megvár, azt az időt azonban, amit vele tölthetek, semmilyen módon nem fogom tudni bepótolni, ha a legfontosabb időszakban elszalasztom. Azt ajánlom mindenkinek, hogy ha lehetősége van rá, akkor ne féljen meghozni egy ilyen döntést, ugyanis nem kell attól tartania, hogy esetleg meg fogja bánni, én sem bántam meg soha, egyetlen pillanatra sem a döntésemet. Sőt, meggyőződésem, hogy éppen a rengeteg együtt töltött időnek köszönhető az, hogy ma is elképesztően erős kötelék és megingathatatlan bizalom van közöttünk. A lányom jelenleg másodikos gimnazista, színkitűnő tanuló, emellett kiválóan hegedül, én pedig hihetetlenül büszke vagyok rá. Amikor már elérkezettnek láttam az időt arra, hogy visszatérjek a munka világába, akkor először egy szerb nyelvű rádióban kezdtem dolgozni, ahol szerbül és bunyevácul olvastam a híreket, majd nem sokkal később az egyik ismerősöm megkérdezte, hogy lenne-e kedvem átjönni a Pannon RTV-be, nem sokáig gondolkodtam, szinte azonnal igent mondtam, és azóta is itt dolgozom, aminek nagyon örülök, hiszen remekül érzem magam ennek a kiváló csapatnak a tagjaként. 

A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete idei kitüntetettje a Pannon RTV munkatársa (Fotó: Gergely Árpád)
A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete idei kitüntetettje a Pannon RTV munkatársa (Fotó: Gergely Árpád)

Amikor felütötte a fejét a világjárvány, az elsők között jelentkeztél, hogy szeretnél ott lenni a tűzvonalban, később a tudósításaidat a magyarországi és az itteni szerb médiumok is átvették. Miért tartottad ezt fontosnak, egyáltalán ma mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást az újságírásban?

– Az első hónapok eléggé nehezek voltak számomra itt, a Pannon RTV-ben, aztán azonban szerencsére belerázódtam, és nagyon meg is szerettem ezt a munkát. Úgy érzem, fantasztikus dolog újságírónak lenni, hiszen az ember ennek köszönhetően olyan helyeken is ott lehet, ahol egy átlagember nem, és olyan pillanatokról is tudósíthat, amelyek mindannyiunk életében meghatározó jelentőséggel bírnak. Amikor elindult a koronavírus-járvány, akkor egészen egyszerűen úgy éreztem, hogy ott kell lennem, ahol ez az egész szörnyűség történik, egyetlen percig sem volt kérdéses számomra, hogy csinálom-e, vagy sem, nem azért, mert meggondolatlan vagyok, hanem azért, mert szerintem ez az újságíró vagy a riporter feladata. Ha ne adj’ Isten háborús helyzet alakulna ki, valószínűleg akkor is ott lennék a tűzvonalban, mert meggyőződésem szerint, ahogyan minden mást, az újságírást is csak úgy érdemes csinálni, ha az ember teljes erőbevetéssel, szívvel-lélekkel tudja végezni azt, amit éppen csinál. Úgy érzem, hogy a koronavírus-járvány elleni küzdelem olyan fontos kérdés volt, amelyben muszáj volt elsőkézből tájékoztatni az embereket, hiszen nagyon sok félinformáció keringett, aminek következtében óriási bizonytalanság alakult ki bennük. Megdöbbentett, hogy voltak, akik nem is hitték el, hogy ez az egész létezik, hogy mennyire veszélyes, hogy mennyien halnak meg miatta, és nem értették meg, hogy ha nem lettek volna azok a szigorú óvintézkedések, amelyeket az illetékeseknek mindannyiunk biztonságának a szavatolása érdekében kellett bevezetniük, akkor az áldozatok száma valószínűleg még magasabb lett volna. Fontosnak tartom, hogy olyan információkkal lássuk el a lakosságot, amelyek hozzásegítik őket a tájékozottságuk növeléséhez, valamint a ránk zúduló hihetetlen információáradatban való eligazodásukhoz, hiszen sokszor tapasztaljuk, hogy az emberek többsége nem tudja megkülönböztetni egymástól a valós és az álinformációkat, ezért igen könnyen bedől azok akaratának, akik valamilyen okból kifolyólag szándékosan félre akarják őt vezetni.

A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete idén elektronikus média kategóriában neked ítélte oda az Év Újságírója díjat. Hogyan tekintesz erre az elismerésre?

– A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elismerése óriási örömet, ugyanakkor igen nagy felelősséget is jelent számomra. Büszke vagyok arra, hogy az újságíró szakma elismerte a munkámat, és hihetetlenül hálás vagyok a sorsnak azért, amiért megteremtette számomra annak a lehetőségét, hogy ezen a területen is bizonyíthassak. Mivel általában az jellemző rám, hogy nagyon szigorú vagyok önmagamhoz, sokkal szigorúbb, mint másokhoz, nem szoktam megengedni magamnak, hogy túlzottan sokáig lubickoljak a sikerben. Azok, akik ismernek, gyakran mondogatják, hogy egy kicsit engedjem el magam, és élvezzem a pillanatot, az azonban már valószínűleg nem én lennék, számomra ugyanis fontos, hogy mindig előre nézzek, és mindig szívvel-lélekkel végezzem a munkámat, hiszen ahogyan József Attila fogalmaz: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Ez az én mottóm is. Az Év Újságírója díj is további munkára sarkall, illetve arra, hogy a jövőben is legalább olyan színvonalon, vagy ha lehet, még magasabb színvonalon végezzem a munkámat, mint eddig, annak érdekében, hogy senki ne mondhassa, hogy nem érdemeltem meg azt a díjat, amivel elismerték a munkámat.