2024. április 24., szerda

A nagyvárosi magány

Gyermekkorom egyik kedvenc rajzfilmje a Herkules című Disney-alkotás volt. Annak idején számtalan alkalommal megnéztük testvéreimmel. Annyiszor, hogy talán még ma is szóról szóra vissza tudnánk mondani a film teljes szinkronját. Ma, amikor egy (több)milliós lélekszámú nagyvárosban járok, mindig eszembe jut a – történet szempontjából lényegesen fontos, ám kevésbé ikonikus – Thébába érkezés jelenete, amelyben a legendás hősedző, Philoktétész magyarázza el a vidékről érkezett Herkulesnek, hogy milyen is egy igazi nagyváros:

„Egyetlen város ezernyi gond és baj. Ez a híres Théba, a város álom. Itt a nagy lehetőség, a határ a csillagos ég…” – mondja a jelenetben a hősök mestere. A kijelentést követően egymásnak szaladó, egymást kölcsönösen szidó, már-már lelketlennek tűnő, rohanó emberek tömegeit láthatjuk a képernyőn. A főhőst majdnem elütik a zebrán, ami után a hibázó fél kakaskodni kezd. Megjelenik a mindent ránk sózni akaró árus és még a világvégét vizionáló pesszimista csavargó is. Mindez egy szempillantás alatt. De a két főszereplő is elszántan siet. A még pontosan általuk sem látott céljuk felé. A jelenet tökéletesen felvázolja egy nagyvárosi hétköznap látképét. Az emberek stresszesek, gyakran lehangoltak, és folyamatosan rohannak. De vajon hová?

A közelmúltban egy véletlen folytán talán meg is kaptam a választ a kérdésemre. Budapesten aludtam. Reggel hatkor ébredtem. A kávém kortyolgatása közben az autók zúgását, a rendőrautók, mentők szirénáját, a város éledezését hallgattam. Nem húzhattam sokáig az időt, a számtalan teendőm miatt útnak kellett indulnom. Az utcákon a fentebb említett jelenetek elevenedtek meg a szemem előtt. Már a kora reggeli órákban is tapasztalható volt a közlekedésben, hogy milyen ragacsos az emberekben a türelmetlenség és a rohanás. De nemcsak az utakon és a tömegközlekedésben, hanem még a járdákon is. Tényleg ennyire számít ezeknek az embereknek, ha csak a következő zöldön tudnak átmenni, vagy ha csak a két perc múlva érkező villamost érik el? – merült fel bennem a kérdés. A metró várása közben a siető tömeget figyeltem. A legtöbb egyén szemében fáradtságot, feszültséget és szomorúságot láttam. Kevés volt a vidám, élettel teli ember, ami talán érthető egy ilyen környezetben. A folytonos rohanás, a túlhajszoltság és az abból adódó ingerültség egyik lényeges következménye, hogy kikopnak életünkből a mindennapi örömök; az egyébként kellemesen megélhető pillanatokból pedig sok esetben örömtelen kötelezettség lesz. Ha pedig így éljük az életünket, az a környezetünkben lévő – valószínűleg szintén rohanó, túlhajszolt – emberekre is kihat, ami további frusztráltságot, rosszkedvet generál. Ez az állandó rohanás, az aktuális célok beteges üldözése eredményezi azt, hogy a városi emberek olyan közösséget alkotnak, ahol az emberek együtt tudnak magányosak lenni. A nagyvárosi élet anonimitása és elidegenedése pedig megkeményíti és érzéketlenné teszi az embereket.

A feladataimat elintéztem. Elindultam hazafelé. Tovább boncolgattam magamban a kérdést: miért ilyenek az emberek a nagyvárosokban? A Philoktétész által is emlegetett határt, a csillagos eget üldözi szinte mindenki? – merengtem magamban. Felszálltam a Vajdaságba tartó vonatra. Beléptem egy üres fülkébe. Az ablak előtt egy kisgyermek jelent meg az édesanyjával. Fogták egymás kezét, és úgy nézelődtek, mint akik keresnek valakit. A kisfiú megszólalt:

– Anyu, miért siet itt mindenki? Hová rohannak? – tette fel a kérdést a gyermek.

– A vesztükbe, fiam – válaszolt neki az édesanyja.

Hát… Ez is egy elgondoltató és érvelhető álláspont…