2021. július 28., szerda

Tizenhárom

Tizenhárom. Ez az a szám, amely először eszembe jut az olimpia kapcsán. Furcsának tűnhet az asszociáció, hiszen nem az egyes olimpiai játékokon megszerzett érmek vagy aranyérmek számát jelzi, ha elő is fordult, hogy éppen ennyi született, az csupán a véletlen műve, hiszen bár sokféle adatot raktározom az emlékezetemben a legnagyobb sportesemények kapcsán, az érmek száma sosem tartozott közéjük, legfeljebb olyan módon, hogy egy-egy versenyző, mint például Egerszegi Krisztina, melyik olimpián hány aranyat nyert.

Bármennyire is próbálok visszaemlékezni, nem tudom pontosan megmondani, melyik volt az első olyan olimpia, amelyet úgy igazán figyelemmel kísértem. Nem kizárt, hogy éppen az 1988-as szöuli, ahonnan még ma is ott cseng mindannyiunk fülében Vitray Tamás kiáltása: „Gyere, kicsi lány!” Persze, előfordulhat, hogy csak az évekkel későbbi ismétlésekből emlékszem rá, nem tudom. Azt viszont igen, hogy az eddigi legemlékezetesebb kétségkívül a 2000-ben Sydney-ben megrendezett olimpia volt számomra. Nem, nem a magyar női kézilabda-válogatott döntőbeli veresége miatt, amelynek végjátékát azóta sok más kézilabda-rajongóhoz hasonlóan magam is vagy százszor végignéztem, nem is a magyar férfi vízilabda-válogatott dicső győzelme vagy a kajak-kenu csapat szenzációs szereplése miatt, hanem sokkal inkább a körülmények miatt.

Az történt ugyanis, hogy nem nyáron, a nyári szünidőben rendezték meg az olimpiai játékokat, hanem ősszel, amikor már javában tartott a tanév, így nem nagyon nyílt lehetőségünk arra, hogy naphosszat bámuljuk a tévében a sportközvetítéseket. A sportrajongó osztálytársaimmal sokat gondolkodtunk, hogy miként tudnánk a legtöbbet kihozni a kedvezőtlen helyzetből, mígnem egyszer csak kipattant a fejemből az ötlet: mi lenne, ha addigra minden tantárgyból lefelelnénk, és akkor az olimpia ideje alatt nem kellene tanulnunk – legfeljebb azt, amit nagyon muszáj –, hanem nyugodtan követhetnénk a közvetítéseket. Mondanom sem kell, egyedül maradtam az ötletemmel, hiszen a diák attól diák, hogy inkább megúszni szeretné a dolgokat, mintsem hatványozott energiabefektetéssel csökkenteni azok bekövetkezésének kockázatát, ez azonban a csillagjegyemhez illő önfejűségemnek köszönhetően korántsem tántorított el az elképzelésemtől, így egyedül vágtam bele a megvalósításába.

Az eredmény nem maradt el! Mire elkezdődött az olimpia, tizenhárom ötös díszelgett a nevem mellett a naplóban. Innen a híres tizenhármas. Azután pedig nyugodtan követhettem éjjel-nappal az olimpiai közvetítéseket, hol a tévében, hol a rádióban. Az előbbiben akkor, amikor otthon voltam, az utóbbiban akkor, amikor másutt. Még az iskolában is. Ma is beleborzongok, ha arra gondolok, hogy Kovács Ági 200 méteres mellúszásban megszerzett aranyérmét éppen órán hallgattam, és csupán egy hajszál választott el attól, hogy ne ugorjak fel örömömben, és ezáltal ne leplezzem le magam végérvényesen a tanáraim és az osztálytársaim előtt.

Azóta persze sok minden megváltozott. Ma már nem kell titokban figyelnünk a sportközvetítéseket, legalábbis jó esetben, ha mondjuk, nem olyan helyen dolgozunk, ahol az ilyesmi nem engedélyezett. Lehet, hogy annyi áldozatot sem kell már hoznunk azért, hogy elérjük a céljainkat, mint évekkel ezelőtt, amikor talán még jobban hittünk a teljesítmény erejében, mintsem az ügyeskedésében, mivel a felnőttek világa, amelybe azóta magunk is belecsöppentünk, inkább az utóbbira tanít bennünket. Előfordulhat ugyanakkor az is, hogy éppen a gyermekkori önmagunk és az otthonról hozott értékrendünk miatt merül fel bennünk időről időre annak a kérdése: vajon tényleg a kibúvókat kereső, mindent megúszni akaró vagy inkább a befektetett munkára épülő, valódi teljesítményen alapuló út-e az, amely a céljaink elérése felé vezet minket?

Mert bármennyire is a cél a fontos, az sem mellékes, milyen úton jutunk el addig, ugyanúgy, ahogy a sportolók, a leendő olimpiai bajnokok vagy a bajnoki címről, esetleg a dobogóról is lemaradók esetében sem mindegy, hogy a Citius, altius, fortius!-t milyen módon és legfőképp milyen áron valósítják meg.