2021. szeptember 26., vasárnap

Színesített futball

Ha jól emlékszem, azt olvastam korábban, hogy a kábítószer és a prostitúció után a futballban fordul meg a legtöbb pénz. Az első kettőt legalább tessék-lássék módon igyekszik kordában tartani, ha nem is leküzdeni a világ, a harmadik meg olykor kábít, máskor prostituálódik: kificamodott ideológiák szolgálatába áll. Mostanság, a kontinensbajnokság idején, már politikai show-műsorrá degradálta Európa labdarúgó-szövetsége a nagy tornát – legalábbis azt a részét, amely bennünket legközvetlenebbül érintett –, hogy a sajtó egy-egy tudósítással túltegye magát a mérkőzéseken, majd következzen valamiféle valóságshow-szerű csámcsogás, kéjes kábulatban kóstolgatva a szivárványos ízeket.

Nincs foci politika nélkül, csak korábban azt a játékosok és a közönség érezte bele, mintsem kérkedett volna vele, most meg… Csak elképzelni tudom, miféle örömet szolgáltatott a nemzetnek majdnem hét évtizeddel ezelőtt Puskásék londoni nagy győzelme. Mert nem a magyar labdarúgó-válogatott nyert, hanem a magyarok; nem tizenegy ember érdeme a győzelem, hanem: Magyarország megverte Angliát. Úgy általában. Dávid és Góliát esete. Később pedig a megszálló oroszok jelentették a nagy ellenfelet. Velük könnyű volt, mert vereség esetén kapaszkodni lehetett a mentőövbe: a magyaroknak le kell feküdniük, mert a nagy Szovjetuniót a pályán sem szabad megverni. Tekintélyrombolás volna, esetleg szimbolikus értelmezést kaphatna.

Az újabb évezredünkben már új világ köszöntött ránk: nem kell a sok veszéllyel járó nemzet, hanem kellenek szexuális meg mindenféle kisebbségek – eltekintve a nemzetiektől – jogai zászlóra tűzve, minden utcasarkon kidoboltatva. Ehelyett a magyarok törvényt hoztak, hogy a pedofíliát szigorúbban büntetik, az iskolákba pedig nem engednek be szivárványos propagandát. Ki is ütött az uniós – némi túlzással – „mindenki egy ellen” háború, amihez különben is hozzászokhattak már a hagyományokat pártoló magyarok, hanem beszállt az európai szövetség is a buliba, természetesen a többség, a színes világlátók oldalán, mondván, de legalább gondolván: úgy sportszerű, ha jócskán belepolitizálunk a meccsekbe. A világbajnok francia játékosok egyike csak megjegyezte, hogy a pokoli hangorkán miatt nem értették egymás szavát a pályán. Alighanem tudta, hogy nem sakkmérkőzésen van, még teniszmeccsen sem. Rasszista kirohanásokat pedig nem tapasztaltak a magyar mérkőzéseken. Pedig hatvanezren szurkoltak, nagyjából annyian, mint vidékünk három-négy kisvárosának teljes lakossága. Ám aki keres, az talál is, így hát itt-ott ráakadtak bűnösökre. Volt, aki csak azt írta föl, hogy „LMBT nem” (lásd a szótárban: szólásszabadság); az valóban nem volt szép tőlük, hogy egyesek kicsit buzizták a franciákat; mindent összevetve ezek belefértek volna a százezer eurós büntetésbe, hiszen nem voltak tömegesek a megnyilvánulások, az ellenfelet sem zavarták meg. De miért jár a három jövendőbeli zárt kapus mérkőzés? Talán csak már azt is nem sokallták meg, hogy megmutatták a magyarok: nagyjából így néz ki, amikor a nemzeti csapatnak szurkol a telt házas stadion. És illik döntetlent játszani egy „csapatocskának” a jelenlegi és a korábbi világbajnokkal? Persze lehetne úgy is buzdítani, hogy szegfűt szorongatva némán várják tízezrek, hogy bedobhassák. Vagy mint a németek: aprócska szivárványos zászlókat lengetve. Csak errefelé nem így szokás.

No de másokból sem lesz egykönnyen kiirtható a nemzeti érzés, mert a győztes csapat szövetségi kapitánya azt mondta: az olasz nép megérdemli ezt a sikert ez után a nehéz időszak után.

Ilyesmiről szólt a foci a normális világban.