2021. szeptember 22., szerda

Elmentek, s hirdették mindenkinek, hogy térjen meg

„Abban az időben: Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett. Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra. Azután így folytatta: »Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.« Azok elmentek s hirdették mindenkinek, hogy térjenek meg. Sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.” Mk 6,7-13

Krisztusban, Kedves Testvéreim!

A mai evangéliumban az apostolok küldetéséről hallhattunk. Jézus kiválasztotta az apostolait és kettesével elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országának örömhírét, és hatalmat is kaptak, hogy gyógyítsanak meg betegeket, és űzzenek ki tisztátalan lelkeket. Kiválasztottság és küldetés, mindkettő szorosan hozzátartozik az apostolok életéhez, úgy, ahogy a mi keresztény életünkhöz is. Ne gondoljuk azt, hogy csak az apostolok és utódaik a kiválasztottak, és hogy csak nekik van küldetésük. Az isteni kiválasztással kapcsolatosan sokan tévesen azt gondolják, hogy ez a kiválasztottság és küldetés, Isten részéről, csak a fölszentelt személyeket: papokat, szerzeteseket érinti. Pedig a Biblia tanúsága szerint, különböző módon, de minden megkeresztelt ember részesedik ebben az isteni kiválasztásban és küldetésben, mert Szent Péter apostol szerint: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.” (1 Pét 2, 9.). Ennélfogva minden kereszténynek kötelessége továbbadni az üdvösség jó hírét, szavával és életpéldájával hirdetni Isten dicsőségét.

Tehát a krisztusi hívatásból és küldetésből nemcsak a püspökök és a papok, szerzetesek részesednek, hanem minden megkeresztelt ember. Így mindannyiunk – hívek és papok – kötelessége, tanúságtevő életünkkel, s ha kell, szavainkkal továbbadni az evangéliumot, láthatóvá tenni Krisztust és az ő egyházát az emberek számára. Bizonyára hallottunk már mindannyian Szent Ferencről, aki pusztán a jelenlétével hirdette az evangéliumot. Ahogy Jézus maga előtt küldte tanítványait, hogy előkészítsék a terepet, és kettesével küldte őket, hogy bemutathassák, miben áll a szeretet, Ferenc is Krisztusra akarta irányítani az emberek figyelmét, már a puszta megjelenésével is. Egy alkalommal Szent Ferenc és Rufinusz testvér prédikálni mentek Assisibe. Elindultak. Csöndesen, nem nézve se jobbra, se balra, ballagtak végig a városon. Már maguk mögött hagyták sorra a templomokat, amikor Rufinusz testvér elégedetlenül megszólalt: – Azt mondtad, atyám, prédikálni fogunk. – Mi mást cselekedtünk? – válaszolta Ferenc. Azzal sarkon fordultak, és hazatértek. Ez a kis történet is felhívja a figyelmünket arra, hogy minden megkeresztelt ember jel a világban, és nekünk, mint a világban élő jeleknek küldetésünk van.

Komolyan kell vennünk Jézus parancsát. Ha öntudatos kereszténynek valljuk magunkat, ha nem csak a kereszteltek anyakönyve szerint vagyunk azok, akkor a küldetésünk, az evangélium hirdetése, ez a kötelességteljesítés nem függhet a pillanatnyi lelkiállapotunktól, kedvtelésünktől, kényelmünktől vagy érdekeinktől. Ha igazán kereszténynek valljuk magunkat, akkor nem lehet bennünk kettősség, akkor ma nem mondhatjuk, felelőtlenül és minden következmény nélkül, hogy nem érdekel az egyház, a vallás, holnap pedig, ha a körülmények úgy hozzák, akkor, mintha mi sem történt volna, újra látványosan gyakoroljuk vallásunkat. Jézus határozottan kijelenti, hogy nem lehet két úrnak szolgálni (Mt 6, 24-34). Nem lehet megosztott a szívünk a világi dolgokkal, nem lehet megalkuvó a szívünk a bűnnel, ha követjük Őt. Nem élhetünk kettős életet, nem sántikálhatunk kétfelé, ahogyan Illés próféta mondja a választott népnek a Királyok könyvében (1Kir 18,21). Ezért is adja Jézus a tanítványoknak követelményként a küldetés végrehajtásához azt, hogy ne vigyenek magukkal semmilyen dolgot, még a legszükségesebbeket sem (se kenyeret, se tarisznyát, se pénzt), csak az Istenbe vetett bizalmukat. Azt a tudatos életmódot, ami a küldetésüket is táplálja, hogy Isten mindig gondoskodik az Ő gyermekeiről. De hányszor fordul elő, hogy az életünk folyamán magunkkal cipelünk olyan dolgokat, amiket nem kellene. Isten választás elé állít bennünket. A nem hívő embernek is döntenie kell – a világ vagy Isten között. A hívő embernek pedig – az Isten vagy az önző én között. „Gyűlölöm a kétszínűséget, de szeretem törvényedet (Zsolt 119,113)” – mondja a zsoltáros. Mert az Isten törvényéhez, akaratához igazodás teremt egyenes, világos, őszinte és egyértelmű életet. A farizeusi élet éppen azért annyira taszító az evangéliumokban, mert Jézus újra és újra leleplezte azt, hogy kettős életet élnek – természetesen ezzel nem nyerte meg a tetszésüket, sőt halálos ellenségeivé váltak. A kettős életet élők a törvényben nem Isten dicsőségét keresték, hanem a magukét. A látszatra nagyon adtak, de a szívükben ugyanolyan mélységig uralkodott a bűn, mint azokéban, akiket megvetettek.

Krisztusban, Kedves Testvéreim!
A mai evangéliumban Jézus arra buzdít bennünket, hogy a küldetésünket csakis az Ő akarata szerint, teljes bizalommal, ráhagyatkozva teljesítsük. Minden nap van erre lehetőségünk, dönteni Jézus mellett. Csak el kell határoznunk, hogy valóban az Urat akarom követni. Isten ma is arra hív, hogy ismerjük fel benne az Urat, az egyetlent, a mindenható és hatalmas Istent, és kövessük Őt az ő Fiában, Jézus Krisztusban. De természetesen ez csak akkor lehetséges, ha meg vagyunk győződve arról, hogy egyedül őt érdemes szeretnünk teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből.
Ámen.