2021. szeptember 21., kedd

Gondolatfogó

SPÁRTAI SMS. Székely Jánost, az erdélyi írót és filozófust egyidőben foglalkoztatta, hogyan tudná néhány rövid mondatban elmagyarázni Leonardo da Vincinek az autó működését. Rendkívül pedánsan kellene tehát fogalmazni, csak a legszükségesebb szavakra támaszkodva, s közben ügyelni arra, hogy a távoli vendég az elmondottakat meg is értse. És a váratlanul felbukkanó Petőfit hogyan igazítanánk el, ha megnézetnénk vele lakásunkban egy tévéműsort. Avagy miként is érkezik el a készülékbe a kép és a hang? Erre magam biztosan nem vállalkoznék, miután magam sem értem pontosan. De hogyan találni egy nyelvet jól bíró fizikust, aki néhány tőmondatban megvilágítja, mi az áram például, és mi a műsorszórás. Végül: miként állna össze mindebből egy SMS-szöveg...

A spártai anyák még nem ismerték a kommunikáció eme eszközét, de pályázaton nyilván díjazták volna a megoldásukat, ahogyan hadba küldték fiaikat az amúgy túlerőben lévő perzsa sereg ellen: „Ezzel, vagy ezen.” Azaz vagy pajzzsal a kezükben térjenek vissza, vagy azon hozzák haza a holttestüket. A thermopülai csatában – 2500 évvel ezelőtt – ez utóbbi történt, a Leónidasz király vezette, mintegy háromszáz főnyi sereg az utolsó szálig odaveszett. Mi azonban ezúttal a korukat messze megelőző spártai asszonyok stilisztikai leleményességére emlékeztetnénk. Ma talán könnyebb dolguk lenne, az SMS és a számítógépes levelezés – szokást alakítva – rövidíti a közlést. Szűkszavúan találékonynak meg képletesnek lenni – ez persze erény és művészet volt mindenkor. Goethe például egy furcsa szicíliai kastély belsejéről szólva felsorakoztatja a különféle lábméretek miatt szándékosan használhatatlan, billegő székeket, a csészealjakból összeragasztott különös gyertyatartókat, a vad színeket sugárzó, így torzított kinti valóságot mutató ablakokat, a mindenféle bizarr fafaragásokat. Összesítése szerint az egész úgy hat, mint valami „szétaprított zsibvásár”.

Szentendrén a népes vendégsereget reggel házigazdánk városnézésre invitálva nem bonyolította mondókáját, a jóindulatúan sarkalló figyelmeztetése nem úgy hangzott, hogy mindenki szedelőzködjön, mert rövidesen indulnunk kell. Nem. Mindössze ennyit mondott: „Idő van.” Anyánk pedig, miután a kora miatt kezdett lassan feledékennyé válni, ezt így fejezte ki: „Rövid az eszem.”

A LÉGTORNÁSZ SZABADSÁGA. A reneszánsz humanista filozófus, Pico della Mirandola úgy vélte, az ember szellemi meghatározottságából adódóan képes az Isten teremtette formák szemléletére, és döntései révén szabadon alakíthatja a saját lényegét. Jóval később Jean-Paul Sartre szintén úgy tartotta, a személynek önmagát kell megvalósítania, azaz: az ember szabadságra ítéltetett. Ha jól értelmezzük, ez kezdetben mégis pusztán egyfajta esély. De azzal hányan próbálnak meg élni? Vagy mindez nem is lenne annyira fontos, miután állítólagosan úgyis az égi modell szerinti legjobb államformában élünk, amelyben a jóság és valóság időtlen (Platón). Csehszlovák állampolgárként Grendel Lajos nagyon dühös lehetett, amikor a kitapintható disszonanciára figyelmeztetett. Kossuth-díjas írónk szerint ugyanis a tömeg nem kér sem a szabadságból, sem az azzal járó felelősségből, az akolmelegben érzi jól magát, védettséget és ingyenebédet akar, nem pedig szabadságot. E gondolatmenetből kiindulva előtérbe kerülne persze már a felelősség is, továbbá bizonyos korlátozó szabályok felállítása. De ez meg kinek tetszik? A szintén felvidéki Mészáros András filozófus, nyugalmazott egyetemi professzor a pozsonyi Új Szónak nyilatkozva kifejtette, természetes, hogy a szabadon gondolkodó ember is köt kompromisszumokat az életében. De nem a gondolkodásában. „A szabadon gondolkodás ugyanis konzekvens, az alapértékektől és alapfogalmaktól nem eltérő gondolkodást jelent. Tehát nem a közvéleménynek való behódolást.” Ugyanakkor a tömegkommunikációban jelen levő manipulatív hatások következményeként a tömegember közege kirekeszti magából az önálló gondolkodású egyént. Másfelől is közelítve a témát Mészáros elmondja, a ’89-es rendszerváltás legnagyobb vívmányának tartja, hogy újból lehetővé vált a kritikus értelmiség szerepének megvalósítása. „A probléma csak az, hogy ezt kevesen hajlandók konzekvensen végigvinni.”

Költői példát kínál Hankiss Elemér. A légtornászét. Aki a trapézba kapaszkodik, majd mind nagyobb lendületet véve egy pillanatban elengedi azt – és szabadon lebegni kezd. Repülni. Mindezt látva a közönség együtt repül vele, átélve a szabadság gyönyörűségét. Aztán a légtornász a következő másodpercben elkapja a feléje lengő másik trapézt. Ezzel vége is a mutatványnak. Jobbik esetben. Merthogy ez a szabadság „szakadék feletti”. Némi fanyar humorral akár rá is kérdezhetnénk: és mi van ezzel a híres-neves emberi szabadsággal az alul kifeszített védőháló nélkül? Vagy éppen úgy lenne az igazi?